Spirogyorgydiavolina

Spiró György: Diavolina Spiró különös, sokoldalú, termékeny élő klasszikus. Novellista, regény- és dráma- és tárcaíró, esszéista, költőként is ismert (úgy aratta élete legnagyobb botrányát, bár volt néhány – belföldön és külföldön egyaránt). A mai magyar prózaíró-sztároktól abban különbözik, hogy nincs (vagy alig van) mondat szintű stílusa. Egy-egy mondatból szinte lehetetlen felismerni írásait, még egy bekezdésből sem mindig megy.

Ezért aztán fordítani nagyon könnyű. Világsikere – ki tudja miért – még várat magára. De egyszer csak el fog jönni. Erősen reméljük, hogy nem Márai módjára, a halála után.

Az is különleges Spiróban, hogy nagyobb lélegzetű írásai mind élesen különböznek egymástól. Hol a régmúlt, hol a félmúlt történelme a téma, hol a jelen, hol éppenséggel a jövő. És elbeszélés-technikai értelemben is élesen eltérnek a könyvei.

Legújabb könyve sem hasonlít egyik eddigi művére sem. A karcsú kötet egy végtelen, sietős beszédű monológ, az elején azt hinné az ember, hogy elég felülni erre az érzelmi beszéd-hullámvasútra és egyetlen délután befejezhetjük az érdekes utazást a múltba. Ám hamarosan belegabalyodunk az elbeszélésbe, a sok tucat személybe, akiket hol vezeték- hol keresztnéven emleget a különös elbeszélő, a cselédből ápolónővé, majd orvosnővé avanzsáló nő, Olimpiada Csertkova (az olasz becenév a vezetéknevére utal, annyit jelent, mint „boszi”) aki a regény szerint nyilvánvalóan szerelmes volt az íróba (s talán, a maga módján, élete legvégén, az író is őbelé, bár erre semmilyen célzás nem történik).

Hogy milyen sodró és szórakoztató a regény szövege, álljon itt egy bekezdés az első oldalak egyikéről: „Soha nem ismertem senkit, aki ennyire gyűlölte volna a népet, amelyből állítólag jött, és amelyet állítólag képviselt. Az volt róla az első benyomásom, hogy nyomakszik, igyekszik, felfelé tör, könyököl, kelleti magát, a képét tenyérbe mászónak találtam, úgy izgett-mozgott,

mint egy kurva, hülyeségeket beszélt, és beleszerettem. Idősebb nőkre hajtott, akik segíthetik a pályán, a kedvükért kamaszos bájt és tartózkodó negélyt varázsolt az arcára, a húsos ajkaira, az előreugró, ősemberi szemöldöke alá. Ha nővel beszélt, elmélyítette a hangját, behízelgőn búgott, ebből tudni lehetett, hogy a nő kell neki. Minden nő kellett ennek a bájgúnárnak. Megfordult a fejemben, hogy szólok az asszonyomnak, vigyázzon ezzel a műparaszttal.”

Az asszonya, a kor egyik ünnepelt sztárja, titkos bolsevik, azonban nem vigyázott… Így került a narrátor Gorkij közelébe.

Mintha egy nagymama monológját hallgatnánk a család múltjáról, és a történet egyik szereplőjét sincs szerencsénk ismerni. Lassan rájövünk, hogy az Alekszej néven emlegetett személy maga Gorkij, az akkor már világszerte ismert író, Maxim ellenben az író félrecsúszott életű, apjából élő fia (azonnal sejtjük, hogy az ő története nem érhet jó véget). Azt mi is tudjuk, hogy a nagy író élete sem ért jó véget. Gorkij sztorijának alapvonulata ismert: a szegény sorból tehetsége révén hamar kiemelkedő (Spiróhoz hasonlatosan) termékeny, sokoldalú író világszerte divatba jött – elképesztő mennyiségű jogdíjának jó részét a forradalmároknak adta. Azt eddig is tudtuk, hogy szinte azonnal szembefordult a győztes bolsevik forradalommal, még Lenin száműzte, kedvenc Capri szigetére költözött. A hivatalos érv az volt, hogy tüdőbaja miatt kell kezeltetnie magát. Sztálin idejében aztán szinte évente ingázott Capri és Moszkva között. Végül aztán Sztálin túsza maradt, már nem utazhatott. Mindenfélére felhasználták, ő pedig igyekezett sok írótársát megmenteni.

Ennek a történetnek megy a sűrűjébe a regény, amely azt a hatást kelti, mintha egy háromszor ilyen vastag könyvből egy erőszakos szerkesztő kihúzogatta volna a cselekményt kényelmesen kipárnázó leíró és párbeszédes részeket, hogy „szikár” és „modern” legyen.

(Mint az interjúkból tudni lehet, ezt a munkát maga az író, önként végezte el.)

Érdekes módon ennek a regénynek mintha nem Gorkij lenne a főszereplője, bár a lapokon minden körülötte, mint Nap körül forog. A főszereplők egyfelől az élettársak, mint Marija Andrejevna, a szépséges, sikeres színésznő és utódai, leginkább Gorkij titkárnője, a szeretővé előléptetett Mura, aki H. G. Wells barátnője lesz később.

Másfelől maga a sztálinista rendszer. Annak vezetői mellékszereplők, akik időnként feltűnnek Gorkij lakásán vagy dácsájában. („Az történt és most is az történik ebben a hatalmas országban, amit egyetlen ember, egy szűk látókörű, közepes képességű, bal karjára béna, alacsony, gyönge jellemű, gyáva, durva, közönséges alkoholista akar.

Ha cár lenne, már réges-régen meggyilkolták volna.”)

Ez a vékony könyv, terjedelme ellenére is hatalmas tabló és izgalmas olvasmány. Véges végül talán az értelmiségi szerepekről szól. Egy hírlapi interjúban az író ezt mondta Gorkijról: „Ismerünk olyan szovjet írókat, akik mindig csak igazat mondtak, aztán vagy kivégezték őket ezért, vagy megúszták. Gorkij különös ember volt, aki nemcsak hamisan kezdte pályáját, de az egész életét is végighamiskodta. Ez tette alkalmassá, hogy egy regény hőse legyen. Vonzott a macska-egér harca Leninnel és Sztálinnal, időnként utólag sem dönthető el, ki az egér, ki a macska. Sok eltérő értelmiségi szerep van, függ a helyzettől, az egyéniségtől, a foglalkozástól… Egy műszaki értelmiséginek vagy egy biológusnak nem pontosan így kell színlelnie.”

(Magvető, 2015, 208 o., 2990 Ft, e-book formátumban 1990 Ft.)