Spiró györgy portréja egy kalandos életű asszonyról 613

Spiró György portréja egy kalandos életű asszonyról „Magyarosított nevű zsidó családba született Szabadkán 1920-ban.

Járatták zenére, balettre, táncra, eredetiben olvasott németül, angolul, olaszul és franciául, szerbül az utcán tanult meg, oroszul pedig magától. Csinos lány volt, és eleven, 16 éves korában ment feleségül a királyi Jugoszlávia Párizsba kinevezett nagykövetéhez. A nászúton elmentek csónakázni, a csónak felborult, Albina ki tudott úszni, a férje nem. Hazatérvén Szabadkára, mint ő fogalmazott, élte a vígözvegyek életét, iskolába nem járt többé. A háború alatt a jugoszláv partizánok összekötőjeként ingázott Belgrád és Budapest között, a Gestapo felfigyelt rá, a hírhedt Sváb-hegyi épületben tartották fogva hónapokig, erről nem sokat mesélt, mindenesetre életben maradt. A háború után férjhez ment egy jómódú üzletemberhez, nagy házat vitt, moziba, színházba, társaságba járt, cselédei voltak, és kutyája. Férjét, „a Stróblt” a fordulat évében letartóztatták, Albina megélhetés nélkül maradt. Gyorsan elszegődött mixernőnek az amerikai nagykövetség bárjába, ahol korábbi fogadásokról ismerték. Mixerkedett, mixerkedett vidáman, aztán elvitték őt is. Soha nem emeltek vádat ellene, úgyhogy később rehabilitálni se lehetett.” Így kezdődik Spiró György „Albina” című tárcája. Spiró az egyik legsokoldalúbb magyar szerző: leginkább regény- és drámaíróként ismert, de remek novellista és esszéíró, valaha fontos verseket is írt.

Nem kerüli a közéleti szereplést sem, már említettem a Vademecumban nevezetes újrafelfedező írását az Élet és Irodalomban, amikor a nyolcvanas évek közepén egész oldalas cikkben méltatta a Sorstalanság című regényt, nyolc évvel megjelenése után.

Most Spiró egyik alkalmi írását ajánlom mindenki figyelmébe. Az ő „nagy adósságát”, amit idén tavasszal rótt le. Megírta egy elfeledett asszony portréját, aki Kertész Imrének a hátterét adta, amikor nagy író lett. Van benne egy vicces anekdotaszerű elem egy emberről, aki jóval

Spiró előtt elismerte Kertész kvalitásait, akiből később miniszterelnök is lett – semmiképpen sem emiatt.

A teljes írást bemásoltam a Mellékletbe.

Melléklet Spiró György: Albina Magyarosított nevű zsidó családba született Szabadkán 1920-ban.

Járatták zenére, balettre, táncra, eredetiben olvasott németül, angolul, olaszul és franciául, szerbül az utcán tanult meg, oroszul pedig magától. Csinos lány volt, és eleven, 16 éves korában ment feleségül a királyi Jugoszlávia Párizsba kinevezett nagykövetéhez. A nászúton elmentek csónakázni, a csónak felborult, Albina ki tudott úszni, a férje nem. Hazatérvén Szabadkára, mint ő fogalmazott, élte a vígözvegyek életét, iskolába nem járt többé. A háború alatt a jugoszláv partizánok összekötőjeként ingázott Belgrád és Budapest között, a Gestapo felfigyelt rá, a hírhedt Sváb-hegyi épületben tartották fogva hónapokig, erről nem sokat mesélt, mindenesetre életben maradt. A háború után férjhez ment egy jómódú üzletemberhez, nagy házat vitt, moziba, színházba, társaságba járt, cselédei voltak, és kutyája. Férjét, „a Stróblt” a fordulat évében letartóztatták, Albina megélhetés nélkül maradt. Gyorsan elszegődött mixernőnek az amerikai nagykövetség bárjába, ahol korábbi fogadásokról ismerték. Mixerkedett, mixerkedett vidáman, aztán elvitték őt is. Soha nem emeltek vádat ellene, úgyhogy később rehabilitálni se lehetett. Ha jól emlékszem, 52-ben engedték ki, nem volt lakása, nem volt munkája, sok kilincselés után TEFUsofőrként helyezkedett el, volt jogosítványa, a saját kocsiját maga vezette egykor. A finom úrinő bámulatra méltóan elsajátította a kocsisbeszédet, amiből többé nem adta alább; hozzá foghatóan mocskos szájú emberrel nem találkoztam. Egykori nagypolgári lakását nem kapta vissza, nagy nehezen kisírt egy garzont, ez a Török utca 3.

második emeleti, konyha nélküli 28 négyzetméteres lakás, a kádban lehetett mosogatni, és egy szekrény nem sok, annyi se fért bele. A teherautósofőrködést megunván pincérnő lett, éjszakai lokálokban szolgált fel, 53. szeptember 13-án így találkozott a főhivatásosan éjszakázó Kertész Imrével, aki 9 évvel volt fiatalabb nála. Miután kirúgták a Világosság című szocdem laptól, amelyben a városházi tudósítások voltak rábízva, Imre oszlopos tagja lett ama különleges társadalmi rétegnek, amely a nappalokat ágyrajáróként húzta ki, az éjszakákat pedig az államilag garantáltan fűtött helyeken töltötte, a mulatókban és a reggelig nyitva tartó presszókban. Ezek voltak hivatva pótolni az 50-ben bezárt kuplerájokat, amelyek közül Imre a Népszínház utcában találhatók némelyikét kiváltképpen gyakran látogatta. Állása többé nem lett, de némi keresete igen, gyerekkori barátjával, Kállai Istvánnal ugyanis a behívásuk után a néphadsereg kultúrbrigádjának szemfüles tagjaként a vidéki laktanyákat járták, vidám műsorokat adtak elő, és még civil ruhát is hordhattak. A Magyar Rádióba is bedolgozták magukat, ahol a harmadik barát, Bokor István dolgozott, jeleneteket írtak és poénokat gyártottak.

(Bokor 56 után Stephen Barlay néven Angliában lett neves szerző.) Jó társaság gyűlt össze a reggelig nyitva tartó mulatókban, Királyhegyi Pál akár Kertész mesterének is tekinthető, jóban volt Szenes Ivánnal, G. Dénes Györggyel, Halász Rudolffal, Alfonzóval meg a többi szórakoztatóipari szakmunkással, ismerte a színészeket, táncosokat, konferansziékat, újságírókat, volt arisztokratákat, besúgókat, markecolókat, kurvákat, hímringyókat, valamint a rendőrségi tudósítókat – maga is művelte a műfajt korábban –, szóval az akkoriban hihetetlenül színes szellemi és valóságos alvilágot. Ebből a tenyészetből csak a Moszkvából hazaküldött, magyarul törve beszélő emigránsivadékok alvilága hiányzott, azt a kis karéjt Kardos G. György ismerte behatóan, egyébként kettejük köreinek többi része

egybeesett. Albina is mindenkit ismert ebben a közegben, a szintén éjszakázó Tolnay Klárinak volt a barátnője.

Imre hamarosan Albinához költözött a Török utcába, hatvanban pedig össze is házasodtak, hogy ne legyen gond Imre bejelentőjével. Imre nem törekedett állást találni, közveszélyes munkakerülőként bármikor bevihették volna a hetvenes évek közepéig, amikor műfordítóként végre alaptag lett. Sietett is akkor a rendőrségre az igazolással, hogy ő a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja Irodalmi Szakosztályának tagja, ezt ugyanis elfogadták munkaviszonyként. Kérdezte a rendőrnő, mit írhat be, mi a foglalkozása. Mondta Kertész: „író vagyok”. Némi tűnődés után az elvtársnő megkérdezte: „és önállóan dolgozik?”

Kertész öntudatosan azt válaszolta, hogy önállóan. A rendőrnő beírta: „önálló író”.

Láttam a bejegyzést; a következő személyijébe már nem írták be, pedig kérte. Hozzá kell tennem: ezt a szép foglakozási ágat Imre az egyik Ottlik-novellában találhatta, de Ottlik ötletét ő a gyakorlatban is megvalósította. Sokszor hamukált, ha az olvasmányai iránt érdeklődtem, például azt állította, hogy Ottlikba soha bele sem nézett; márpedig lehetetlen nem ráismerni a Sorstalanság mondatvégekre dobott perszéiből és természetesenjeiből az Iskola a határon különleges szórendjére.

Kállai István 57-ben legyártotta Irány Caracas című kádárista bohózatát, ezzel a színpadi szerzők első sorába lépett, és nemcsak a saját karrierjét alapozta meg, hanem barátjáét is: a Fodor Imre által igazgatott József Attila Színházban két zenés bohózatát adták elő nagy sikerrel. A Bekopog a szerelem és a Csacsifogat végigsöpört előbb a vidéki színházakon, majd az egész szocialista táboron, talán egyedül Kína kivételével. A nevezetes sláger – Járom az utam, macskaköves úton – az egyik bohózatában hangzott el, valóban a Váci út és a Lehet út között; a betétdal szövegét Zsüti szerezte, a zenéjét Horváth Jenő, és Vámosi János énekelte hangszalagra. 1989-ben, az NDK

végóráiban, amikor Imre Nyugat-Németországban már neves írónak számított, még mindig küldték havonta Kelet-Németországból a jogdíjat a Csacsifogat után. A bohózatok bevételéből felöltöztek végre, Albina imádta a ruhakölteményeket, Imre a gigerlis kalapokat és a sálakat; a költekezésüknek az szabott határt, hogy az előszobában szekrényként szolgáló polcokon alig volt hely. Láttam fényképeket a hatvanas évekből, úgy ültek a Dunakorzó és a Margitsziget kerthelyiségeiben és padjain, mintha Hollywoodban pózolnának.

Dúskáltak és dőzsöltek, mégis megtörtént a baj: Imrének váratlanul eszébe jutott, hogy komoly író lesz, és Albina tiltakozása ellenére felhagyott a link szövegek gyártásával. Ezzel belevágtak negyedszázadon át tartó szűkölködésükbe, és kizárólag Albina fizetéséből éltek azontúl. Szerencse, hogy Imre anyjának rendes nyugdíja volt, és nem kellett anyagilag támogatniuk. Aranka, a mutatós, hideg asszony a külkereskedő férjével a hatvanas években Belgrádban élt négy évig, Imre jó néhányszor meglátogatta, ami nagy szó volt akkoriban, amikor senki sem kapott útlevelet se Nyugatra, se Jugoszláviába. Albina dolgozott, túlórázott, fájt a lába, a dereka, panaszkodva tűrte, aztán a hetvenes évek elején bejelentkezett a Délpesti Vendéglátóipari Vállalat igazgatójához, aki hajlandó volt fogadni. Albina egy dossziét tett le az asztalára, és azt mondta: „az én férjem nagy író, én tartom el, adjon nekem fizetésemelést.” Az igazgató elolvasta a Sorstalanság kéziratát, és szó nélkül a másfélszeresére emelte Albina fizetését. Az akkori jó ízlésű vállalatigazgató a rendszerváltás után belügyminiszter lett, majd miniszterelnök, és azt a magyar világot igyekezett visszaállítani, amelyik Imrét és Albinát egykor halálra ítélte.

Albina fizetésemelése volt Kertész Imre első írói sikere. Legelső baráti olvasóját, Kállai Istvánt ő hívta fel türelmetlenül néhány nappal azután, hogy odaadta neki a kéziratot. Dumált a telefonban Kállai mindenféléről, poénkodott, ahogy szokta, Imre előbb-utóbb

türelmetlenül közbekérdezett: „Olvastad?” – „Olvastam.” – „És milyen?” – „Remekmű” – mondta Kállai, és csacsogott tovább.

Az egyik kiadó visszautasította a kéziratot, a másik kiadónál megjelent, szerencse, mert több szépirodalmi kiadó nem létezett akkoriban. A kritikusok minden megjelenő kötetről írtak, a Sorstalanságot jószándékúan dicsérgették, sőt jobban is, mint ahogy egy középkorúként debütáló, nem túl szépreményű írónak kijár. Az irodalmi áttörés elmaradt, továbbra is egy keresetből éltek, Imre azonban az Alap tagjaként immár lejárhatott Szigligetre, ahol a csekély bevételével arányosan keveset fizetett a kosztért és a kvártélyért, egész teleket át tudott tehát vészelni, Albina pedig nemigen fűtött a Török utcában, mert napközben úgyis dolgozott. Imre odalent megismert néhány irodalmárt, köztük kiadói embereket is; lebilincselően tudott mesélni, megkedvelték, úgyhogy kapott egy-egy fordítást, leginkább nehéz, hálátlan német szövegeket, amelyeken lassan, lelkiismeretesen dolgozott. Albina az Abbáziából az Oktogon másik éttermébe, a kevésbé elegáns Kékesbe szorult, és a pályáját a Torony nevű étteremben fejezte be az Üllői úton az Ecseri útnál.

Elmúlt már hetven, de a Toronyban megforduló kamionosok még szenvedélyesen csapták neki a szelet, mint szerbül elbüszkélkedett nekem, akiről persze sejtette, hogy Kertész újabb szerelmeit, a magyar szellemi élet élvonalába tartozó, szemre is vonzó nőket is ismerem.

Kertész édesanyjának halála után a Pasaréti úti garzonjába költöztek, ott végre volt konyha, Albina kiélhette a konyhaművészeti fantáziáját, volt már miből: Imre sikeres szerző lett Németországban, ösztöndíjakat kapott Ausztriába és Németországba, sőt már Magyarországon is befutott annyira, hogy műfordítóként jobban fizető, könnyebb szöveget is kapott néha.

A nyolcvanas évek közepétől vették fel azt a szokást, hogy egyszerre beszéltek a vendégekhez órákon át; egymásra mit sem hederítve, párhuzamosan, szünet nélkül nyomták az elképesztően mulatságos

szövegüket. Egyik fülemmel az egyikükre, másik fülemmel a másikukra próbáltam koncentrálni, hogy egyetlen szavukat se mulasszam el; az órákon át tartó fülkancsalítás után napokig zsongott a fejem.

95 őszén halt meg Albina. Többször kértem Imrét, írja meg, de hát őt sem írta meg, mint annyi minden egyebet, amire pedig ő lett volna hivatva. Albina nem lett volna boldog, ha Imre megírja, Magdi pedig, a második feleség, még kevésbé. Végül is mindegy. Függetlenül élték az életüket a szűkös, gyilkos magyar viszonyok között, mi pedig, a szerencsés kevesek, élvezhettük a társaságukat. (Élet és Irodalom, 2017. április 13. A hetilap remélt utólagos engedelmével, szoros kivételként utánközlés. Aki előfizet a lapra, az szabadon kereshet a lap hatvan évének teljes archívumában.)