Sokhuhosemmiertcentralszinhaz

Sok hűhó semmiért – Puskás Tamás Shakespeare rendezése a Centrál Színházban Véletlenül csöppentem az előadásra, egy barátomat kísértem el. A nagy drámaíró egyik legvacakabb darabja. Ugyan mit lehet ebből kihozni? A Szicíliai Messinába hazavárják a győztes csatából megtérő katonákat, közöttük van egy szerelmes természetű fiatal tiszt Claudio, és pártfogója, a nőgyűlölő Benedek. Egyikük villámcsapásra szerelmes lesz, a másik lassabban, de nem kevéssé alaposan. Rövid időre bekavar egy gonosz mellékszereplő indította alaptalan pletyka, de aztán jön, aminek jönnie kell.

Jelentem: a fergeteges, mindvégig magával ragadó előadáson mindent eljátszanak, ami benne van a darabban, de semmit, ami azon túl van.

A rendező-direktor elhatározta, hogy rendesen eljátszatja a négyszáz éves darabot. Hagyományos díszletben, korhű ruhákban, és elhitetik velünk a legképtelenebb fordulatokat is. Általában szélvész pörgésű lendülettel, fáradhatatlanul. Volt néhány apró és egy nagyobbacska ötlet (például a színpad egyik oldalán egy vízzel telt óriási virágtartó, amelybe az egyik főszereplő hirtelen elbújik, és csuromvizesen bújik elő – ilyen lehet, hogy Shakespeare idején is volt).

A színészek olyan lendülettel estek a darabnak, hogy lassan esik le a tantusz, hogy Beatrice, a női főszereplő, két évtizeddel idősebb a játszott koránál. A káprázatos tehetségű, negyvenen túl járó Pokorny Lia gond nélkül hozza a harmincas évek elején járó felvágott nyelvű reneszánsz dívát, aki csak azért nem férjezett, mert eddig nem sodorta elé az élet a megfelelő férfit. A nála az életben alig fiatalabb, egykori öttusázó Schmied Zoltán teljesen hihető és életszerű szerelmi tárgy.

Az életkor probléma fölött hálásan elsiklanánk, ám a rendező az utolsó jelenetben kifejezetten hangsúlyozza és nagy humorral hidalja át.

(Nem árulom el a dolgot, csak annyit mondok: szemüveg is van benne.)

Az előadás harmadik energiabombája csak a második felvonásban jelenik meg, ő Lasponya (az eredetiben Dogberry, jelentése „som”), a szavakat minduntalan elvétő, a gyengeelméjűség határát erősen súroló strázsamester. A színlapra is ki van írva, hogy a rendező-fordítónak valaki besegített: „Lasponya szövegeinek fordításában közreműködött: Szászi Móni”. Aki nem más, mint a l’Art pour l’Art társulat tagja, írója.

Mindez ragyogóan működik a színpadon. A kivételes komikus tehetség, a ripacskodó hajlamú Magyar Attila remekelt ezen az estén.

Na nem úgy, hogy egyenletesen játszott – rendszeresen túlfutott a jó ízlés határain, aztán erőnek erejével visszarántotta magát (gondolom megjelent előtte a rendező, amint a fejét fogja…). A közönség mindvégig a hasát fogta a nevetéstől. És boldogan távozott. A Centrál Színház bevált taktikája: ezek a boldog nézők legközelebb egy kicsit nagyobb kockázatot is vállalnak majd. Magamon is tapasztalom: szeretném látni a többi idei (eddig elmulasztott) bemutatót is.

(2016. január 20., további szerepekben: Rada Bálint, Simon Kornél, Botos Éva, Papp Zoltán, díszlet: Horesnyi Balázs, jelmez: Rátkai Erzsi, koreográfus: Jaross-Giorgi Viktória, vívás: Gyöngyösi Tamás.)