Samantha Harvey Orbital_968

Page 1


Samantha Harvey: Orbital

“Rotating about the earth in their spacecraft they are so together, and so alone, that even their thoughts, their internal mythologies, at times convene. Sometimes they dream the same dreams – of fractals and blue spheres and familiar faces engulfed in dark, and of the bright energetic black of space that slams their senses. Raw space is a panther, feral and primal; they dream it stalking through their quarters.” – így kezdődik az idei Booker-díjas regény, amely a díj történetének második legrövidebb könyve. Kezdetleges fordításomban így hangzik:

„Űrhajójukban föld körül keringve annyira együtt vannak, és annyira egyedül, hogy még gondolataik, belső mitológiáik is valamiképpen

összeérnek. Néha ugyanarról álmodnak – fraktálokról és kék szférákról, ismerős arcokról, amelyeket elnyelt a sötétség, az űr

ragyogó, energiától duzzadó feketesége, ami valósággal pofán csapja az ember érzékeit. A nyers űr olyan, mint egy párduc, vad és ősi, azt

álmodják róla, hogy belopózik a hálótereikbe.”

Ez a regény egyetlen, keddi napon játszódik a föld körül keringő nemzetközi űrállomáson, ahol hat űrhajós tölti éppen nyolc hónapos turnusát. Két orosz, egy olasz, egy angol, egy amerikai és egy japán űrutas, közülük négy férfi, két nő.

Kedvelem azokat a könyveket, amelyek valamilyen mesterségbe, mikrovilágba vezetnek el. Ez a könyv emiatt is nagyon szerethető.

Tizenhat fejezete van, amely rímel az űrállomás azon beállításával, hogy naponta tizenhatszor kerüli meg a Földet – így tizenhatszor kel

by

fel és megy le a nap. A 24 órás földi napot az irányítóközpont erőlteti rájuk.

A narrátor szép sorban belemászik az egyes szereplők agyába.

Megtudjuk, milyen gondosan válogatták a legénységet. Kinek a kiegyensúlyozottsága, kinek a tapasztaltsága, kinek a váratlan

dolgokra való gyors reakció ideje kiemelkedő – még olyan is van köztük, akinek a tüdőmérete jóval nagyobb az átlagosnál. Kiválóan együttműködnek – eleinte még várunk közöttük valami konfliktusra –de hiába. Ez egy békés, szemlélődő könyv, itt nem folyik vér.

Cselekmény azért van: meghal az egyik űrhajós mamája, felidézi róla az emlékeket. Egy másikuk meghatározó emléke a Challenger katasztrófa, tinédzserként sok éven át mécsest gyújtott az évfordulón.

Ám van egy hetedik, nagyon fontos szereplő is: maga a Föld, amely önmagában felfogható úgy is, mint egy végtelenül komplex műtárgy.

A földgolyó részletes, szeretetteli leírása a kötet szinte minden lapját áthatja. Minden fordulatkor mást és mást vesznek észre a szemünket irányító űrhajósok.

Ahogy az író leszögezte, műve nem science fiction, a lehető legrealistábban ábrázolja az űrállomás életét. Nem is környezetvédelmi riadóztatás. Van ugyan erről is szó a könyvben (többek között egy hatalmas tájfun kialakulását is szemügyre vehetjük), de Samantha Harvey elsősorban mégis egy nyelvzsonglőr széplélek, aki tökéletesen hiteles és hihető szerelmi vallomást írt a Földhöz. Annyi jajkiáltás után ez egy szeretetteli, mérsékelten optimista, szép szöveg. „Pont egy ilyen könyvre van most

szükségünk” – indokolta az évről évre változó zsűri egyhangú döntését

az idei elnök, Edmund de Waal. (A borostyánszemű nyúl című nagyszerű könyv szerzője, amely a Vademecum régi kedvence.)

Az író a könyv zömét a pandémia alatt írta. Méghozzá úgy, hogy rengeteget nézte a mindenkinek hozzáférhető élő közvetítést az űrállomásról. Ebből a sok ezer órából állította elő ízletes prózapárlatát.

Biztosan készül már valahol a magyar fordítás – nem irigylem az illetőt.

(Jonathan Cape, London, 2023, 136 o.)

Az író portréját Matt Lincoln készítette.

Vademecum Newsletter 968/2024 by András Török Copyright @ Summa Artium Nonprofit Kft

Turn static files into dynamic content formats.

Create a flipbook
Issuu converts static files into: digital portfolios, online yearbooks, online catalogs, digital photo albums and more. Sign up and create your flipbook.