Salynoemipeldabeszedek

Saly Noémi: Példabeszédek Véletlenek pedig nincsenek. A litera.hu portál szerkesztője nem véletlenül választotta a jól ismert muzeológust, kávéháztörténészt havi tárcaíró-párnak Nádas Péter mellé. 12 hónapon át egy-egy tárcát kellett írnia. Sokakat meglepett, hogy nem imádott Budapestje lett a téma. Hanem a saját családja, benne a saját gyermek- és ifjúkora.

Sajátos formát választott. Csaknem mindegyik írás egy családi szállóige-csattanóra van kihegyezve. Amikor a literán olvastam az egyes írásokat, az volt a határozott benyomásom, hogy olyan bensőséges élményt nyújtanak, mint amikor az embernek új, már meghódított barátnője egy álló napon át meséli a családi históriákat.

Részletesen, de összefoglaló módon is, néha a metaforikus fogalmazást is bevetve, nagyon őszintén, féken tartott érzelmességgel.

Régebben egyszer itt a Vademecumon, Vajda Miklós csodálatos memoárját méltatva azt találtuk mondani, hogy „minden a forma”.

Mármint hogy mindenki élete érdekes, de azt jól elmondani nem könnyű.

Hallgatom a szerzőt, aki a maga gyönyörű, mély hangján azt mondja egy rádió interjúban, bájosan eltévesztve a számot, hogy mindenkinek van 32 ükszülője, közöttük biztosan akadnak ugyanolyan csodabogarak, mint az ő családjában. Minden tiszteletem mellett, ki kell jelentenem: egyrészt frászt… másrészt kevés az olyan szerencsés család, ahol annyira vigyáztak a papírokra, fényképekre, mint Salyéknál. (Most helyhiány miatt tegyük félre a borzalmas magyar történelem felelősségét.)

A szerző családja végtelenül változatos történetének kutatásában sokszor nagy szerencsével járt. Elég csak azt említeni, hogy a Példabeszéd a nemzetről című darabban amúgy ószövetségi módra (X nemzé Y-t…) a 13. századtól kezdve levezeti a saját családját. Ezt az írást már méltattuk a Vademecum egyik számában, elolvasható itt.

Az sem véletlen, hogy kiadója rávette a szerzőt, hogy írjon még néhány új darabot a sorozathoz, részben hogy elérje a könyv terjedelem legalsó határát, részben hogy legyen mód a kikerekítésre, az esetleges hiányok eltüntetésére. Örök hála a kiadónak: a könyv mérhetetlenül több, mint az egyes írások. Így együtt olyan, mint egy családregény, középpontban egy soha nem látott komplexitású narrátorral, aki mindig csak az igazat mondja, és van, hogy újra mond valamit (általában be is ismeri).

Higgadtan, megbocsátva tekint az őt felnevelő asszonyokra (még a kemény, más világbeli nagymamára is, aki négy éven át, mamája külszolgálata idején, rondán zsarnokoskodott felette). Lassanként egyre több rétegben egyre többet tudunk meg a 20. századi ősökről, a Széchenyi fürdő bővítését tervező nagypapáról, aki aztán tönkrement és Teheránban kapott jól fizető munkát, aztán onnét került a gulagra, megélhetés nélkül hagyva családjának négy nőtagját…

Sok a véletlen a könyvben, de mindig biztosak lehetünk abban, hogy ez egy igazmondó könyv. Dokumentumokból lepárolt szépirodalom, mint a legjobb memoárok.

Egyetlen háborítatlan délután elég az olvasáshoz – úgy is nagy élmény. Én már nagyon bánom, hogy nem naponta vettem magamhoz egyet-egyet.

A Példabeszédek olvasása során történelemszemléletem lassanként maradandó károsodást szenvedett. Ez a mélyfúrás (sőt, félig-meddig reprezentatív mintavétel) e nagy hagyományú magyar család életében sok mindent megmagyaráz arról, hogy miért vesztett utat Magyarország a rendszerváltás után.

De ez csak mellékes spekuláció. Ami nagyon foglalkoztat, az nem más, hogy mint barát, ugyan mire biztassam a szerzőt? Tovább, ezen a memoár-szerű úton (mi történt a gyerekkora után? miért nem született két férjtől öt gyereke?) vagy e nagy siker után térjen vissza a helytörténetírás nagy, csak általa elvégezhető feladataihoz?

(Ab Ovo, 2015, 159 o., a borítóképet Bleyer András, a szerző fényképét Takács Szabolcs készítette, ára 2750 Ft.)