Salynoemipeldabeszedanemzetrol

Saly Noémi: Példabeszéd a nemzetről Ez a hét annyiban volt rendhagyó, hogy könyv helyett folyóiratokban merültem el. Különösen megragadott Nádas Péter sajátos, intenzív pillanatokat kergető memoárjának két részlete és Radnóti Miklós özvegyének naplórészlete a Holmi augusztusi, illetve szeptemberi számában. Még ennél is nagyobb örömöt okozott azonban a litera.hu 2Flekken rovatának egyik közleménye. A havi tárcaírók jelenleg Nádas Péter és Saly Noémi.

Jó szemük van a szerkesztőknek, hogy az íróóriás mellé barátomat, Noémit kérték fel. Meglátták benne a „belőle még minden lehet” csíráját.

Noémit felnőttkoromban ismertem meg, jóval azután, hogy írásait nagy örömmel olvasni, sőt „fosztogatni” kezdtem. Egy pillanat alatt csatlakoztam híveinek sok száz fős – a Facebooknak hála, egyre növekvő – seregéhez. Együtt alapítottunk kávéházi asztaltársaságot, együtt szerkesztünk folyóiratot, elég gyakran személyesen is látom.

Különc kifejezéseit telefonomban külön file-ban gyűjtöm. Élőszóban előadott, nyomdakész történeteit eddig egy paraszthajszállal magasabbra tettem írásainál, könyveinél, pedig azokat is csodáltam. Így volt ez mindeddig.

Mindig éreztem, hogy van benne valami, ami sokunkból hiányzik.

Gyakran mondogatta ugyan, hogy születése óta tabáni lakos, ugyanabban a Hauszmann Alajos tervezte házban lakik ma is, ahová született. Meg a családját is gyakran emlegette, nagyapai, dédapai szintig.

A literán érdekes tárcákat írt eddig is, nagymamája egyik mondatából kiindulva (ennek több változatát is hallottam élőszóban), aztán arról, hogy kiskorában hogyan figyelte meg a drótostótot és mesterember nagybácsikáját, aki eljött a fotelt megjavítani.

Kétflekkes írásait Példabeszédnek keresztelte el.

A programadónak tekinthető, legelső írás (Példabeszéd a plafonról) így kezdődik: „Vannak azok a mondatok. Biztos mindenkinek vannak ilyenjei.

Gyerekkorban jönnek, ritkán később. Helyzetek is tartoznak hozzájuk, a mondattal együtt ott teremnek, fények, szagok, tárgyak, mozdulatok merülnek föl a semmiből, Atlantisz népe felvonul, magas szárú fűzős cipők, keskeny, ripszkötésű fekete nyakkendők, egy tömpe szarvakkal fenekedő, különös kalapács, a gimnázium napverte folyosóablaka a felnyurgult, poros muskátlikkal – ilyesmik. Ahogy a hársfateába omló, aprócska madeleine-ből előgombolyodott a szinte végtelen szöveg, ezekből az én kis zömök mondataimból – mert jobbára azok – pont fordítva.”

A legújabb, az e héten kikerült írás címe: „Példabeszéd a nemzetről”.

Ebben voltaképpen biblikus sűrűséggel (és bizonyos fajta egyhangúsággal) elősorolja őseit. És hogy, hogy nem, visszalát egészen a középkorig… Nem csak néhány nemzedékre, mint a legtöbb barátja, akiknek csupán egypár generáció adatott meg, és az a relatíve rövid családtörténet is talán a kelleténél kevésbé foglalkoztat minket.

Az írás így kezdődik: „A Divék nemzetségbeli Mikó a 13. század elején nemze legalább négy fiút, köztük egy 1246-os oklevélben említett Ratoldot. Ratold nemzé Tamást, Tamás nemzé Akurt, Akur nemzé Neztheust, Neztheus nemzé fiai közül negyedikként a Jókúthinak is nevezett Rudnay Mokont.”

Ez valóban az ő családja… A folytatást tessék elolvasni a Mellékletben.

A régebbi Példabeszédek itt: http://www.litera.hu/dosszie/saly-noemi-2flekken

Melléklet Saly Noémi: Példabeszéd a nemzetről A Divék nemzetségbeli Mikó a 13. század elején nemze legalább négy fiút, köztük egy 1246-os oklevélben említett Ratoldot. Ratold nemzé Tamást, Tamás nemzé Akurt, Akur nemzé Neztheust, Neztheus nemzé fiai közül negyedikként a Jókúthinak is nevezett Rudnay Mokont.

Mokon nemzé Lászlót, László nemzé Györgyöt, aki 1449-ben még élt.

György nemzé Miklóst, ki feleségének, Dvoncz Margitnak nemze négy fiuk egyikeként megint egy Miklóst. Ő elvevé unokahúgát, Dvoncz Rózát, nemze néki legalább négy fiút és három leányt.

Ezekből Zachariás nemzé Rudnay-Rudnyánszky Jánost, ki meghalt 1580 előtt Nyitrán, de előtte még nemzé Rudnyánszky Györgyöt és Pétert. György nemze Potvor Ráfael leányának, Potvor Sárának egy újabb rakat porontyot, köztük másodikként a már Trencsénben született Mihályt.

Mihály nemze Szörényi Juditnak három fiat, kik közül Zsigmond nemze Egresdy Borának három fiút és három leányt (meg még egyet,

kinek neme és neve ösmeretlen). A fiak legidősebbje, Rudnyánszky József feleségül veszi báró Száraz Júliát, és 1773-ban ő maga is bárói címet kap, de mivel ez oldalágon nem öröklődik, engem nem érint, ugyanis a húga, Rudnyánszky Anna lett az ősanyám. (Azt azért hadd tegyem hozzá, hogy az egyébként kétes jellemű báró építtette a nagytétényi kastélyt, ami mégis csak egy elég jeles spektákulum.)

Ezenközben Zlinszky Péter, ki 1646-ban Nyitra vármegye főjegyzője, nemzé Zlinszky Vencelt, ki nemzé Mihályt és Györgyöt, Mihály nemzé Markovics Krisztinának Jánost, Józsefet és Mihályt, s közülük a János, később Pest megyei alispán veszi el Rudnyánszky Annát.

Nemz néki két leányt s három fiút.

A legnagyobb fiú, az 1720-ban született József 1757-ben elveszi Hiemer Erzsébetet, kit nemzett Hiemer Sebestyén, kit nemzett Hiemer Mihály székesfehérvári városbíró (a nemrég parádésan kitatarozott Hiemer-ház építtetője).

Hiemer Erzsébet szül Zlinszky Józsefnek négy leányt és két fiút, az idősebbik, Antal (később Pest megyei főszolgabíró) nemz Kovách Máriának négy fiút, két leányt. László fiuk második házasságából − a híres dabasi Halász nemzetségből való Katalinnal − tizenöt gyermek születik, köztük 1835-ben Anna, ki 1860-ban férjhez megy Voigt Ede hajósi főjegyzőhöz, volt 48-as huszárszázadoshoz, az országos központi telekkönyvi hivatal majdani igazgatójához. Hat lány, egy fiú a végeredmény, a legidősebb lány, Ilona 1881-ben lesz Szmik Lajos köz- és váltóügyvéd felesége. Kit Tomaschek Juliannával nemzett Szmik Náthán Ignácz evangélikus bányafelügyelő, geológiai szakíró, a szmikit nevű, elég ronda ásvány felfedezője, kit nemzett Szmik Pál köztiszteletben álló miskolczi polgár (védett sírja az ottani temetőben).

Csak közbevetőleg: Lajos dédapámnak volt egy első felesége, aki 1880-ban fiatalon meghalt. Petrovits Máriának hívták, Petrovits Szilárd, a Tabán rác kapitánya nemzette Luppa Annával, a leggazdagabb pomázi szerb család egyik leányával (ők a Luppa-sziget

névadói, Anna testvérénél, Péternél vendégeskedik Magyarországon időzve Nikola Tesla).

Szmik Lajosnak és Voigt Ilonának csak egy gyereke születik, Ilona, aki férjhez megy Lugosi Bélához (igen, a Drakula), majd elválik tőle, hogy aztán hozzámenjen nagyapámhoz, Francsek Imre építészmérnökhöz, a Széchenyi fürdő későbbi tervezőjéhez.

Kinek atyja, idősebb Francsek Imre tervezte egyebek közt a városligeti Korcsolyacsarnokot. Kinek atyja, Francsek Pál molnármester és haszonbérlő volt Gödöllőn és környékén (nemzé Frantsik István tápiószecsői molnármester Breznik Máriával), anyja pediglen a Zsombolyán gazdálkodó Bertók János és Dömsödi Lídia leánya, Bertók Johanna. Pál és Johanna gyermekei közül kilenc érte meg a felnőtt kort.

Idősebb Francsek Imre első feleségét és öt gyermekének anyját Schubert Ilonának hívták (kit nemzett Johann Schubert pesti késesmester, volt 48-as honvéd, fia az azonos nevű Johann Schubertnek, ki 1848-ban a pesti késes céh főelöljárója, műhely az Aranykéz utcában). A második feleség, akitől már nem született gyerek, Sacher Eleonóra, Bárczy István budapesti főpolgármester testvérhúga.

(Ja, nagyapa legidősebb húgát, Irénkét Takaró Géza lelkész vette feleségül, lett hét gyerekük, 1921-ben kimentek Amerikába. Géza bácsi 32 évig állt a New York-i magyar közösség élén. Ő volt az egyetlen református a családunkban, szerencsére pont nagyon büszke lehetek rá, ahogy Irénke nénire is.)

Na, ezenközben Saly Dénes Vas megyei szolgabíró a 15. században nemzé fiát, Gergelt, aztán hatalmas fekete lyuk, majd 1655-ben ugyanott megjelenik ismét egy Saly Dénes szolgabíró és fia, Gergel, ki Diéczy családnevű feleségének nemze három fiút és néhány leányt.

Az ő Gergely nevű fia is valahogy így jára. Fiai közül az 1733 után meghalt Ferenc nemzé Jánost, ki feleségének, Vittnyédy Erzsének

nemze legalább három fiút és két lányt, közülük József nemze Barcza Erzsének ismét csak három fiút, kik közül egy, megint József, Sorkifaludról Pestre költözvén az egyetem tanácsjegyzője lesz − szolgálati lakással a Papnövelde utcában −, és nemz feleségének, a szombathelyi Franciscus Zolliger és Rosalia Taschler leányának, Czuléger Marcellának négy daliás fiút. Zolliger Franciscus apját Paulusnak, anyját Gergátz Catharinának hívták, Taschler Róza mamáját pedig Vlasits Klárának (1769−1829), ami azért jó, mert velük valami kis horvát vagy bunyevác vérvonal is befigyel.

Vissza Saly József fiaihoz. Károly Ireneus rendőrtiszt − a millenniumi kiállítás későbbi kapitánya és a hírhedt kasszafúró, Papakoszta kézrekerítője − második zabigyerekének megszületése után veszi feleségül Spitz Máriát (kit nemzett az izraelita Spitz Jakab az ő hitestársával, Frankl Rózával). Folytatólag ötre emelik immár törvényessé és katolikussá tett fiaik számát (plusz egy kislány, de az olyan bonyolult, hogy most nem mesélem el).

A második gyerek, Géza nagyapám a harmincas évekre Budapest Székesfőváros Közlekedési Részvénytársaságának, magyarul a Beszkártnak lesz majd az igazgatóhelyettese. Még 1912-ben feleségül veszi Czipauer Erzsit, kit nemzett Czipauer János ácsmester és állványozó, a Budapesti Ács Ipartestület mestervizsgáztató bizottságának elnöke, tudjátok már, aki daru nélkül fölrakta az angyalt a Millenniumi emlékmű oszlopára, aki a Fasori templom és gimnázium tetőzetét ácsolta (és akinek János fia, az én Erzsi nagyikám testvére lesz majd az apja mindenki kedves Czipi Janijának, a rajzfilmvágónak).

Idősb Czipauer János felesége Keiner Terézia. Őt és testvéreit a szászországi Limbachban született Draxler Terézzel nemzette Franz Keiner morva pallér, aki a Lánchíd építési munkálataira szegődött volt Pest-Budára, hogy örökre itt is ragadjon.

Ja, és ki ne maradjanak: öreg Czipinek az anyját Kotsis Máriának

hívták, az apját pedig Czipauer Jakabnak, és Vácott volt ismert fiákeres.

Akkor már csak az van hátra, hogy Czipauer Erzsi világra hozza Saly Gézától nemzett gyerekeit, Gézát és Erzsit. Géza, a rádiós újságíró vegye feleségül Szmik Ilona és Francsek Imre lányát, Ilonkát.

Szülessen meg a bátyám, aztán apánk tíz év szovjet fogsága után én.

Ennek pedig legalábbis az egyik célja a Teremtő részéről az volt, hogy − a ti pont ugyanilyen gyönyörű és elképesztő családtörténeteitek feltárására buzdítandó − időről időre megosszam véletek Czipauer János dédapám, az ácsmester mondatát, amely mostanában, az ősmagyar parlag fölött szárnyaló turulmadarak víjjogásának közepette különösen gyakran jut az eszembe: − Én egy nemzetalkotó elem vagyok, fiam. (litera.hu)