S town – brian reed hét részes podcastja 624

S-Town – Brian Reed hét részes podcastja A podcast szót, mint ismeretes, Ben Hammersley, a BBC újságírója találta ki 2004-ben, amikor keresztezte az iPod és a broadcast szavakat. Ekkor önállósult és indult diadalútjára az eredetileg rádióműsoroknak a sugárzási időtől és az internettől független, bármikori meghallgatására irányuló formátuma, ami voltaképpen egy médiafájl, amelyet az (ingyenes) „előfizető” automatikusan letölthet magának a számítógépére. Mint annyi minden, a podcastok világának is az okostelefonok elterjedése adott nagy lendületet.

A Vademecum már beszámolt arról, hogy szerkesztője milyen podcastokat hallgat rendszeresen, főleg angolul – ám ma már magyarul is bőséges podcast-tartalom áll a (lehetőleg szórakozva) tájékozódni kívánó felhasználók rendelkezésére.

Amit most ajánlok, az egy rendkívüli kulturális élmény, amit el se tudtam volna képzelni. Sem a műfajt, sem a terjedelmet, sem a megvalósítás magas színvonalát.

Mikor Amerikában élő lányom néhány hónapja szóba hozta és ajánlgatni kezdte az S-Town című hét (!) részes, összesen hat és fél órányi sorozatot, azt gondoltam: ugyan ki hallgat meg egy ilyen maratoni hosszúságú műsort?

Szombat délután nekiálltam a könyvespolcokon rendet csinálni, és elhatároztam: belehallgatok, aztán meglátjuk.

Egy fiatalnak ható narrátor azzal kezdi, hogy soha nem gondolta volna, hogy egyszer érdekelni fogják a régi órák, és hogy miként lehet sok-sok munkával újra működésbe hozni őket. Majd elmondja, hogy 2012-ben a This American Life New York-i podcast (ahol ő dolgozik) érdekes telefonhívást kapott a világ végéről, az Alabama állambeli Woodstockból. A negyvenes évei végén járó, színes és láttató nyelvezetű John McLemore, egy horológus (órarestaurátor) azt meséli el, (már a legelső beszélgetést is élőben halljuk, úgy látszik abban a szerkesztőségben mindent felvesznek, jó sok munkájuk lehet!) hogy

városukban, amelyet vitriolosan csak Shit Townnak hajlandó nevezni, nemrégiben egy gyilkosság történt, amit egy gazdag család fia követte el, nyíltan kérkedve tettével. A rendőrség, a hatóságok eltussolták az ügyet, nem az első ilyen eset ez arrafelé. Először nem hallgatnak rá (igazán nem az ő dolguk a nyomozás), de aztán annyiszor telefonál és maga a bejelentő annyira érdekesnek tűnik, hogy a jó szimatú producer-riporter leutazik Alabamába. És aztán még sokszor, évek hosszú során át.

Mire észbe kaptam, már a második részt hallgattam. Ahol az addig álmosan csörgedező, színes kavalkádban hatalmas fordulat állt be.

Sajnos, erről semmit nem árulhatok el, mindössze annyit, hogy feltámadt bennem a kínzó kérdés: voltaképpen miről fog szólni a fennmaradó öt teljes rész?

Továbbra is járt a kezem, és nem volt kérdés, hogy végig akarom hallgatni mindegyik részt. Egy távoli amerikai városkában játszódó dokumentumszínház előadása pont az én nappalimban – őrjítően nagy luxus. Gimnazista koromban imádtam a szüleimtől a születésnapomra kapott, Videoton gyártmányú asztali sztereó rádióban, óriási – természetesen vezetékes – fejhallgatók segítségével rádiójátékokat hallgatni. Ezt az érzést idézte vissza az S-Town podcast-sorozat, a vezeték nélküli technológia nyújtotta szabadsággal megfejelve.

A kisvárosi, szűk hatósugarú élet, a magány, az órák, a természet öröme, a tetováló szalon, ezek mind fontos témái a sorozatnak, de nagyon érdekesen mutatja be az emberi hiszékenységet, vagy inkább félrevezethetőséget. A riporter összesen egy tucat embert szólaltat meg, elmondja a róluk szerzett benyomásokat, aztán néhány résszel később némely esetben, hogy tévedett, amikor valamelyik szereplőnek elhitte ezt vagy azt az állítását. A jó ember éppenséggel rossz, vagy közömbös, vagy csaló, az ellenszenvesnek tűnő nyugdíjas házaspár viszont egyáltalán nem akart rosszat, sőt.

A sorozat legnagyobb hatású fogása a kanyargós, komótos történetmesélés, amelyet maga az élet diktált. Vándorolt az eseménysor fókusza, eredetileg a gyilkosság, ami talán meg se történt, hiszen semmilyen sajtótermékben, iratban nincs nyoma, egy másik, valóban megtörtént haláleset, egy (talán) eldugott kincs, az órarestaurálások során használt higanygőz, annak hatása a régmúlt kalaposokra és másokra. Végül vannak olyan titkok, amelyeknek, bár nagyon vártuk, nem sikerült a nyomára bukkanni, de megismertünk egy embert, szédítő mélységekig.

Ha az elsőre nehéznek tűnő alabamai dialektus elrémítené az angolul egyébként jól tudó érdeklődőt, riadalomra semmi ok. A gyönyörű honlapon egy szó szerinti leirat is olvasható.

Szóval egész délután, megszakítás nélkül hallgattam a sorozatot, mint egy fuldokló. Közben a polcokon szép rend lett.

Azt hittem, valami nagy titok birtokába jutottam, de már a Wikipedián azt találtam, hogy a mai napig 40 millió ember töltötte le a sorozatot.

(Jó, nem biztos, hogy végig is hallgatták). A márciusi premier óta pillanatnyilag még mindig a világ 11. leginkább letöltött podcastja.

Ahogy több kommentátor megjegyezte, alighanem egy új műfaj született New York és Alabama között. De ilyen „tragikus szerencséje” nemigen lesz még egyszer az életben Brian Reed rádiós riporternek.

Aki kíváncsi, hogy ezzel mire célzok, hallgassa végig a sorozatot. (www.stownpodcast.org, a sorozat előállításában összesen 17 személy segédkezett Brian Ree hostnak, executive producernek)