Renzopiano

Renzo Piano, a szenátor Nem köztudomású, hogy az olasz szenátusba minden köztársasági elnök kinevezhet maximum öt életfogytiglani szenátort, de egyszerre nem szolgálhat ötnél több ilyen személy. Mindenféle híres írók, filozófusok voltak közöttük, de kapott ilyen kinevezést a karmester Abbado, Agnelli, az autómágnás, Pininfarina, a designer és mások.

Vagyis amikor Napolitano elnök két éve rácsörgött a New Yorkban élő Renzo Pianóra (a Pompidou Központ egyik tervezőjére), a közvélemény nem lepődött meg, annál inkább a sztárépítész. Annyit tudott hebegni megilletődöttségében: — De hát én ehhez túl fiatal vagyok. — Nem hinném – nevette el magát az elnök. Tudomásom szerint Ön 77 éves…

Piano végül elfogadta a sarzsit, de az azzal járó javadalmazást átadta egy általa toborzott, fiatal építész és urbanista csoportnak. Azt szabta feladatul nekik, hogy dolgozzanak ki terveket az olasz nagyvárosok perifériáinak újjáélesztésére. Már egy éve dolgoznak, kezdik közzétenni szenzációs ötleteiket. A használaton kívüli vasúti viaduktra készült tervek már bejárták a világ szaksajtóját.

A tervekre még visszatérünk, de az egész Hankiss Elemér ürügyén jutott eszembe. Hogy ő milyen nagyszerű életfogytiglani szenátor lett volna. Hogy ki még? Hát Rubik Ernő biztosan. És egy normális országban szóba jöhetnek a politikai bölcsek, akik már visszavonultak, mint mondjuk Kőszeg Ferenc – vagy Kulin Ferenc, vagy Lányi András, hogy más oldali embereket is mondjak.

A képen három életfogytiglani szenátor: Elena Cattaneo, sejtbiológus, hősünk, Renzo Piani, és Carlo Rubbia Nobel-díjas fizikus.