Renyiandraskorunkhose

Korunk hőse: Rényi András, a tudós vendégkurátor A Kazovszkij-kiállítás sikerének legfontosabb kovácsa egy különleges, ritkaságszámba menő emberfajta: a tudós kurátor, akinek fontos az utca embere. Eredeti szakterülete Rembrandt, Caravaggio, a művészettörténet tudománytörténete, interpretációelmélet, művészeti hermeneutika (szobrászat, kép- és tánc), de világéletében érdekelték saját kortársai is. Már fiatalon is jelentős tudósnak számított, de különleges kommunikációs képességeire 2005-ben figyeltem fel, amikor „tanulmányi kirándulást” vezettem a Summa Artium baráti körébe tartozó üzletembereknek a Velencei Biennáléra. Kicsiny Balázs szobrász műveit állították ki a magyar pavilonban, és Rényi volt a kurátor, aki elkísérte csapatunkat a kirándulásra. Hatalmas élmény volt hallgatni, hogyan, milyen kevéssé bonyolultan és érthetően beszélt a magyar művészről (és megállapodásunk szerint hat másik pavilonról).

A Kazovszkij kiállításon is ez a világos, egyszerű, szabad beszédmód érezhető. Senkit sem lepett meg, hogy elvetette a retrospektív kiállítások kézenfekvő módszerét, az időrendet. Gondolom, úgy kezdte a munkát, hogy vett egy papirost és leírta azokat az aspektusokat, amelyekről nem lehet nem szólni. Mindegyiknek szánt egy termet. 19 teremre osztva mondja el, hogy mit kell tudni a művészről.

Fentebb már említettem, milyen „szabad, tabuktól mentes” ez a kiállítás. Erre csak két példa. Az emeletre érkezve egy kuckószerű szobában ez van a falra írva: 1975. I. 15. Ahogy beléptem, a teremőr megnyomott egy gombot, elindult egy video, a teremőr magamra hagyott. Ebben a Forgács Péter készítette videóban Can Togay János emlékszik vissza erre a napra, amikor húsz éves egyetemista korában „letámadta” a nála hat évvel idősebb fiatal művész, aki megvallotta, hogy egy színielőadás résztvevőjeként pillantotta meg és beleszeretett.

(Később egy hetvennyolc oldalas szerelmes levelet írt neki, ami ott

látható egy tárlóban.) Ahogy a falra írt tömör és ízléses összefoglalóból megtudhatjuk: „Nem titkolt célunk az, hogy az egykori életesemények banalitását a köréje épített művészi mítosz kozmikus dimenzióival szembesítsük.” Hiszen Kazovszkij életművének jelentékeny része, a Dzsan panoptikumoknak nevezett performanszok sorozata (1977-2001) ennek a találkozásnak állít emléket. A látogatók többsége nyilván nem hallott ezekről a performanszokról, még kevesebben vettek részt rajtuk. A kiállítás rendezők elérik, hogy az oda látogatóknak mégis érzéki élményük legyen a dologról. Újjáépített díszlet, fényképek, egy performansz teljes videofelvétele, bőséges magyarázatok a falakon, barátok emlékei révén.

Csodás élmény, ahogy az ember végigmegy a teremsoron, egyre jobban kinyílik a művészről való hatalmas tudás (mintha lassanként mindent tudnánk, amit Rényi András is tud, aki az életművet a művészet egész történetéhez viszonyítja, és személyes barátja is volt Kazovszkijnak, azaz ahogy barátai emlegették: „El”-nek).

Még lehetne sorolni a különleges beavató élményeket. A 6-os teremben K egészen speciális transznemű irányultságának egészen konkrét nevén nevezése, a 15-ös teremben a fehér kocka elmélet szerinti steril galériaközegben megmutatott festmények, a kis házimozi, ahol csak első sor van, mert K szeretett ott ülni, és néhány kedves filmjéből lehet részleteket látni…

A zuhanyhíradóból két érdekességet is meg lehetett tudni. Az egyik kulcs-közreműködő mesélte valakinek, hogy Rényi csodálatos gondolatait le is kellett fordítani térre, konkrét falakra, feliratokra.

Ebben kulcsszerepe volt Jerger Krisztinának, a hallatlanul gyakorlott és kreatív kiállítás rendezőnek. A másik tény, hogy a Francis Bacon Alapítvány az utolsó előtti pillanatban meggondolta magát: úgy látszott, a magyar menekült politika miatt még sem kölcsönzik ki azt a fontos képet… Aztán a Kazovszkij Alapítvány egyik kurátora egy

ékesszóló levelével megfordította az álláspontot. Valami olyasmit írhatott, hogy ez a kiállítás a szabadság és a nyitottság megnyilvánulása. Végül is itt a kép.

Rényi Andrásra visszatérve el kell mondani, hogy évtizedekig mázsás súllyal nehezedett rá apja, aki a pártlap örökös főszerkesztő helyettese volt. Azt érezte, hogy neki kétszer annyit kell teljesítenie, hogy a szellemi elit, ahová tartozott, érdemei szerint elismerje. Hatalmas elégtétel lehetett neki, hogy miután nyugdíjba vonult az ELTE Művészettörténeti Tanszék tanszékvezető professzorasszonya, 2008ban felkereste őt (az esztétika Tanszék docensét) Marosi akadémikus, a királycsináló, és amint hírlett, elmondta, hogy „sokan úgy gondolják”, hogy ő lenne a méltó utód, és legyen szíves, pályázzon. Így is lett, azóta egyetemi tanárként ő vezeti a tanszéket. Jellemének apró hibája, hogy barátaiban időről időre irigységet kelt, mivel a Facebookon rendszeresen (térképpel!) megosztja, hány kilométert, hol futott, hetente többször. (Minimum 8-at, általában a Margitszigeten.)