Prosper mérimée

Prosper Mérimée: Az Ille-i Vénusz / Lokis A Kádár-rendszer sznobizmusának szélsőséges példáját emeltem le a minap egy könyvkupac tetejéről az egyik legjobb pesti antikváriumban. És felvillant előttem a kisfiú, aki 1968-ban látta már ezt a könyvet újdonságként, de nem volt 12 forintja, hogy megvegye.

(Akkoriban az ebédpénzt költötte könyvekre.) Felemeltem a csinos, vékony, jó állapotban lévő, dombornyomású, aranyozott címlapú kötetet, megfordítottam, és vaknyomással tényleg ott volt az ára: jól emlékeztem. Most 700 forintot kértek érte, persze, hogy elhoztam.

Szokás szerint egy ideig hányódott az előkészített olvasmányok között, mígnem a múlt héten „lassan kortyolgatva” elfogyasztottam.

Két novella hosszúságú, mégis kisregény merítésű elbeszélés, igen jó olvasmány. A két írást az köti össze, hogy mind a kettő esküvőbe torkollik, ott történnek a mai ésszel el nem hihető, balladai események. A végkifejlettel az író – úgy tűnik – meg akarta emelni az addig mindennapinak tűnő fordulatokat, tanulságot, „fekete farkat” akart illeszteni a történetekhez. Így jár mindenki, aki kikezd a sorssal, és el akarja venni azt, ami nem jár neki.

Az egyik történet Mérimée saját civil életében készen talált téma továbbírása. Az író (1803–1870) ugyanis évtizedeken át Franciaország műemléki felügyelője volt, bizonyos értelemben ő találta fel a modern műemlékvédelmet. Tavasztól őszig minden évben, úttalan utakon bejárta a vidéki Franciaországot, és veszekedett tudatlan gazdákkal, papokkal, polgármesterekkel. Közben fáradhatatlanul rajzolt, jegyzetelt. Az egyik novella hőse egy falusi módos gazda, aki kiásott egy valóban szép ókori bronzszobrot, és délibábos elméleteket farag arról, hogy annak a leghíresebb görög szobrász alkotásának kell lennie. Labdajátékokban ügyes, egyébként faragatlan fia esküvőre készül, egy gazdag lányt vesz el – érdekből. Végül is a nászéjszaka hajnalán történik valami hihetetlen. Annyit mondok csak: a szoborhoz is köze van.

A másik történet tágabb horizontú, és nincs köze az író életéhez. A kacifántos kerettörténet szerint egy idős professzor előveszi 1866-ban papírra vetett feljegyzéseit, amikor lutheránus papként utazgatott Litvániában, mert bántotta, hogy a frissen megjelent litván bibliafordítás nem abban a nyelvjárásban készült, amelyet a tanulatlan falusiak beszéltek, hanem a művelt emberekében, akik alkalmasint más nyelven is olvashatták már a Bibliát. Ennek a nyelvjárásnak eredt a nyomába, s így vetődött el egy különc, gazdag, művelt gróf kastélyába. Végül az esküvőjére is meghívást kap.

Megint éreztem, mint annyiszor, hogy a huszadik század előtti könyvekben van valami kiszámíthatóság, valami idézőjeles karakter.

De időnként ellenállhatatlan vágy fog el, hogy ilyesmit vegyek kezembe.

Hanem ami ledöbbentett – nem is először –, az a példányszám. Nem fogják elhinni: ezt a könyvet 10 700 (!) példányban nyomtatták ki.

1968-ban. A sznob Kádár-rendszer ilyen ínyencségekre költött.

Törődött a művelt középosztállyal – és ezt, képletesen szólva, a nem olvasó bányászokkal fizettette meg.

(Helikon, 1968. A szöveget a Gallimard kiadó 1951-es kiadása alapján fordította és a jegyzeteket írta Réz Ádám. A tipográfia és a kötésterv Szántó Tibor munkája. 90 o.)