Parti Nagy Lajos: Szívlapát Nem kell hozzá nagy ész és sok tapasztalat, hogy az ember belássa, a versekből lassanként lesznek vers-klasszikusok. Részben érniük kell, néha elég, hogy sok idő telik el, néha viszont megváltozik a kor, és egy-egy vers mintegy emblematikusan ábrázol egy régebbi kort. Az ezredforduló körül barátom, Complicatus mondogatta, hogy Ezüstkorban élünk, nincsenek nagy végső témák, azért kerül előtérbe az irónia, a mindent elviccelés. (Persze speciális ezüstkor volt, nem az Aranykor után jött, mint Rómában, ahonnét a hasonlatot vettük.) Ennek a kornak volt kiemelkedő verse a Szívlapát, amelyet a költő maga szerint is megbízhatatlan emlékei szerint is 1999-ben írt (nem voltam rest megkérdezni tőle esemesben). Könnyed bohócmutatványnak álcázott bravúrdarab, a magyar irodalom óriásainak vállára állva. Nemes versengés lenne minden társaságban: mindenki kap tíz percet, hogy kijelölje, melyik sor melyik költő melyik sorának parafrázisa… Nem kérdés, most nagy korszakváltást élünk meg, minden nagyon gyorsan változik. A Szívlapát szememben szempillantás alatt klasszikussá érett. Ma már aligha lehetne ilyen verset írni. Ha egy jellegzetes sort kellene kiemelni, akkor talán a következőt: „hazám hazám te min – de nem”. Ezzel szeretnék kedvet csinálni, hogy (esetleg újra) elolvassák ezt a szikrázó humorú és dermesztő mélységű, igazi magyar múlt századi klasszikus verset. Megtalálják a Mellékletben. Aki edzeni akar rá, az elolvashatja Keresztury Tibor néhány találó gondolatát ugyanerről a versről, itt. (2013 októberében egyszer ez volt a hét verse a litera.hun.)