Pék Zoltán, az egyre nagyobb műfordító
Egyetemista koromban műfordítónak készültem, de hamar kiderült, hogy ez a szakma egyáltalán nem nekem való. Nem voltam elég szorgalmas, ráadásul át akartam írni a szövegeket, hogy „jobbak legyenek”. Hamar eltanácsoltak, de azóta is nagyra tartom, tisztelem és számontartom a szakmát. Nagy álmom, hogy egyszer segítsek tető alá hozni egy jelentős összegű műfordító díjat.
Ha megkérdeztek régebben, hogy kik a legnagyobb élő prózafordítók, akkor elsősorban a régóta ismert céhbeli mesterek jutottak eszembe:
Gy. Horváth László, Kúnos László, Bognár Róbert, Barabás András, Barna Imre, Greskovits Endre, Tótfalusi Ágnes, Goretity József és M. Nagy Miklós. Meg a látványosan céhen kívüli Makovecz Benjámin, aki grafikusművészből képezte át magát jelentős műfordítónak.
Most, hogy egy hétig Pék Zoltán mesteri fordítását élveztem, kicsit utánanéztem személyének. És elképedtem a teljesítményén.
Az is különös benne, hogy teljesen atipikus a pályája. Gy. Horváth László sokszor elmesélte, hogy csornai gimnazistaként álmodozott arról, hogy egyszer műfordító lesz. Aztán az angol szakra került, és onnét nyílegyenesen vezetett útja az Európa Kiadóhoz, onnét is ment nyugdíjba, és azóta még nagyobb elánnal fordít.
Nos, Pék Zoltán (1971-) a kaposvári gépipari technikumban végezte középiskolai tanulmányait, ahol nem tanult angolul, először egy kis szótárral, minden nyelvtani tudás nélkül próbálta kihámozni a dalszövegek értelmét. Aztán egy nyelviskolában kezdett tanulni. Először zenével foglalkozott komolyan, mindenféle jazz formációkban gitározott, és a Wei Wu Wei zenekar tagja lett, szerepelt annak második albumán. Írni kezdett, folyóiratok hamar közölték novelláit. Aztán ezekből két kötete is megjelent, 1999-ben, illetve 2003-ban. (Eddig egyetlen regénye 2015-ben jelent meg, de nem keltett feltűnést.)
Emellett gyorsan haladhatott az angollal, mert az ezredforduló előtt nem sokkal felvették az ELTE angol szakára. Járt Géher István
by András
legendás műfordító szemináriumára úgy, hogy addigra már megjelent több fordítása. 2004-ben szerzett diplomát. Azóta hivatásos műfordító, csak ebből él. Elképedtem, amikor a Wikipédián megtaláltam azt a külön lapot, amin a fordításai vannak felsorolva, évekre bontva.
Csaknem 300 cím! Köztük Neil Gaiman, Bill Bryson, Jonathan Franzen, Colson Whitehead, Ray Bradbury, Paul Auster, Michael Chabon, Christopher Moore több könyve. Volt több olyan év, amikor 18 (!) könyvet fordított le. Ráadásul csak szépprózát fordít, és keresi az egyedi atmoszférájú, nehezebb műveket.
A fordító a NIOK Könyvklub videóinterjújában egy órán át felelgetett Szabados Ágnes kérdéseire. Amikor arról kérdezik, mit szól ahhoz a nyugatról terjedő divathoz, hogy újabban a fordító nevét is feltüntetik a címlapon – némi hezitálás után elhárítja magától a tisztességet. Sokat beszél arról, hogy a műfordítók terhelése egyre nő, még kötbért is kell vállalniuk a szerződésben. Azért dolgozik ennyit, hogy meg tudjon élni. De aztán egy ponton megvallja, hogy nem a pénz hajtja, hanem a munka öröme. És egyszerre mindig két, néha három könyvön dolgozik, hogy ne legyen nagyon unalmas...
Az egész videó megtekinthető itt.
A kortarsonline.hu portálon idén nyár elején jelent meg egy nagyon alapos interjú vele, Idő feletti hatalom címmel. (A kérdező: Juhász Tibor volt.)
„Az első meghatározó élményt a Robinson jelentette a számomra. Emlékszem, ültem az udvaron, már sötétedett, de én még mindig olvastam, és hiába szóltak rám, hogy hagyjam abba, nem törődtem mással, csak a könyvvel. A munkában is ezt vagy az ehhez hasonló tapasztalatokat keresem, a történet, a történetmesélés foglalkoztat, ha tehetem, csakis olyan könyveket vállalok el, amelyek már az első néhány oldallal magukba rántanak.”
Pályája elején még kézzel fordított...„Az első és ma már talán a legkevésbé meglepő fejleménye ennek a történetnek a kézírás
elhagyása volt. Az első pár regény fordítását kézzel végeztem, és nagyon nehezen tudtam boldogulni a gépeléssel, mert a gondolkodásom ritmusát is a kézzel írás határozta meg. Most meg már a kézírással történő munka nem megy, bár az is igaz, hogy ma az általánossá lett felgyorsult tempónak megfelelően nem is lehetne a régi, egyébként jól bevált módszerekkel dolgozni. A gépi szótárak megjelenése egyfelől nagyon sokat könnyített a munkán, hiszen az irodalmi nyelv is gyorsabban változik, nagy számban találkozni olyan kifejezésekkel, amelyek jelentéseinek nem lehetne utánajárni úgy, ahogyan régebben tettük, azaz könyvtározással. Másfelől azonban nem feltétlenül lett egyszerűbb a dolgunk, hiszen sok hülyeség olvasható a gépi és az online szótárakban is, résen kell lenni ahhoz, hogy kiszűrjük a hibákat.”
Arról, hogy miért hagyta abba az autonóm írást:
„Az egyetemmel, sőt inkább a műfordítással hagytam abba az alkotást, mert azt egyre jobban megszerettem, és a visszajelzések miatt ma már határozottan úgy gondolom, hogy következetes, átgondolt döntést hoztam. Inkább legyek jó műfordító, mint közepes író.
Egyébként többen is kérdezték már tőlem, hogy annyi könyvet fordítok, köztük rengeteg regényt, egészen hosszúakat is, hát miért nem írok végre egyet, ennyi olvasás és fordítás után nyilván látnom kell, hogyan érdemes nekiállni. De ez nem így működik.”
Pék Zoltán portréját Lakatos Gábor készítette.
