Osztas10x10fotokiallitaspannonhalman

Osztás 10x10 — Balázs Attila, Hajdú D. András és Pályi Zsófia fotókiállítása Pannonhalmán Két hónapja érdekes felkérést kaptam: nyissak meg egy rejtélyes című kiállítást, ami a most induló Szent Márton-emlékév egyik fontos eseménye lesz Pannonhalmán. A képeket néhány hete kaptam meg, és elájultam, milyen kifinomult és bonyolult projekttel emlékezik meg a bencés főapátság védőszentjéről.

Arra gondoltak, hogy keresnek tíz olyan mai magyar személyt, akik hasonló módon, erejükön felül osztják meg azt, amilyük van, mint a nevezetes katonapüspök tette a IV. században.

Ehhez azonban már szakembert hívtak, Virágvölgyi István, a Capa Fotográfiai Központ munkatársa személyében. A megrendelővel együtt mintegy harminc jó példát mérlegeltek, végül már a három kiválasztott fotográfus bevonásával.

Nagyon különböző emberi sorsok bontakoznak ki, korántsem mindenki vallásos közülük.

Van köztük: — a koraszülötteken segítő nyíregyházi orvos, — a maguk közé Down-kóros iskolásokat befogadó osztályközösség, — a vak gyerekekkel foglalkozó lovas terapeuta, — a hátrányos helyzetű kamaszoknak fogódzót nyújtó cigány fociedző, — a hallgatóival közösen fellépő színművész, — a szabolcsi falusiaknak munkát szervező evangélikus lelkész, — az öt saját gyermeke mellé még négyet befogadó család, — a Kongóban dolgozó misszionárius szemorvos, — a fővárosi időseket látogató gondozónő és — az idős tanyasiakon segítő nyíregyházi rendőr.

A kiállítás katalógusa itt tekinthető meg: https://drive.google.com/file/d/0B77XIrp3FikHa3NnT2Z2Z2FrU3V0QWR2UEl HMEljUDAwQ0c4/view?usp=sharing Az emlékév honlapja: www.szentmartonev.hu (A legalsó képen a két méteres Virágvölgyi István kurátorhoz próbálnak felérni a fotográfusok.)

Függelék

Osztás 10x10 Hölgyeim és uraim, ez a kiállítás a megosztókról szó: a hétköznapok kiemelkedő hőseiről, akiknek nincsen semmiből többjük, mint az átlagembereknek, talán csak emberségből.

Sok csodálatos művészeti ág van – de a fotográfiánál nincs semmi csodálatosabb.

Minden művészeti ág változik, de talán egyik se annyira, mint a fotográfia.

Hiszen ma már mindenki tud fényképezni, egyedül Magyarországon naponta millió számra készülnek a képek. Ettől a fotográfia még inkább demokratikus műfaj lett.

Nem volt ez mindig így. A 19. század közepén, amikor az új találmány elterjedt, a technológia drága volt, és főleg stúdióhoz kötött. Amikor meg kiszabadult a szabadba, Klösz Györgynek például, a korai Budapest megörökítőjének egy egész szekérnyi felszerelést kellett magával hurcolnia. Az első fordulópont a huszadik század elején következett be, amikor a Kodak cég révén elterjedt a kisméretű boksz kamera, és már boltban lehetett kapni a filmeket, nem kellett a fotósnak magának kikevernie a vegyszereket és az üveglemezre ecsettel felkennie.

Ettől kezdve a fotóipar a színekért, illetve az előhívás és nagyítás gyorsításáért küzdött, és egyre több automatikus segédeszközt próbált előteremteni a fotográfus számára. Szinte senki sem emlékszik már azokra az időkre, amikor egy fotósnak szinte a zenészekhez hasonlítható hatodik érzékre volt szüksége ahhoz, hogy eltalálja a megfelelő blendenyílást és záridőt, nem is említve a sötétkamra trükkjeit… A 20. század második felében aztán csodálatos, hamar feledésbe merült találmány született: a méregdrága Polaroid technika. Ez a fénykép élményét szinte azonnalivá tette. Ma már jól tudjuk, hogy ez tetszetős zsákutca volt, és végül is a digitális fotózás váltotta fel sikerrel az ezüst alapú képrögzítést.

Nézem az itt szereplő három fotográfus születési dátumát. Balázs Attila 1969-ben született, amikor ő tanulta a fényképezést, a digitális fotográfiának még az ötlete sem fogalmazódott meg. Hajdú D. András, 1981-ben, Pályi Zsófia pedig egy évvel később született, az ő életükben a hagyományos fotótechnika csak egy múló epizód lehetett, ők már a digitális kor gyermekei, bár felteszem róluk, hogy

még ők is senyvedtek a sötétkamrában, és átélték azt a diadalmas érzést, amikor a hívótálban lassan felsejlik a kép körvonala.

A fotográfia egyszerre dokumentációs eszköz, újságírói műfaj és művészet.

Mindhárom fajtát alapvetően forgatta fel a digitális fotókészítés megjelenése. A művészeti szegmens egyik irányzata egyre régebbi, kézi módszerű analóg módszerekben kezdte örömét lelni, szinte fitogtatja mesterségbeli tudását. Egy másik irányzat a kortárs képzőművészet felé mozdult el, nagyjából el is mosva a művészfotó (ahogy angolul mondják: fine art photography) és a hagyományos képzőművészet között. A harmadik ág, a fotóújságírás fejlődött talán a legtöbbet.

Hiszen halálos veszedelembe került: egyrészt az internet miatt egyre másra múltak ki a képes magazinok, másrészt az új médiumokat ellepték a jómódú, lelkes „vasárnapi fotósok”, akik ingyen vagy fillérekért kínált képeikkel a kipusztulás szélére sodorták azt a mesterséget, amire nemzedékek az életüket tették fel.

A fotóújságírás alkalmasint az egyre komplexebb projektekben találta meg a választ. Egy-egy jó képet mindenkinek sikerül készítenie (néha még nekem is), de egy kiemelkedő képekből álló sorozat a közönséges halandónak már csak egy életben egyszer jön össze – egy értelmes, belső összefüggésekkel rendelkező kiállítás már csak a profik keze közül kerül ki. Ehhez kapcsolódik a modern fotóújságírás másik fontos jellemzője. A képzőművészettől eltanulták a kurátorok köré csoportosulás fontosságát. A kurátor kicsit megrendelő, kicsit alkotótárs, kicsit tanácsadó, kicsit kritikus, talán a hely szellemétől megihletve, megkockáztatom: kicsit gyóntatópap.

A jó kurátori teljesítménynek jó megrendelői háttér szükségeltetik. Régóta figyelem az idén 1020 éves apátságot, hogy milyen konzekvensen keresztezi a kézenfekvő hagyományt, az újítás és a legfrissebb progresszió elemeit.

Megnyilvánul ez például az új épületekben, a remélhetőleg csak átmenetileg szünetelő művészeti fesztiválban. De a legmodernebb dolog, amit az apátság követ: az autonómiák láncolata, mint munkamódszer. A Szent Márton-év, mint alkalom szülte a fotókiállítás ötletét. És noha bizonyos vagyok, hogy lett volna apátságbeli személy, aki jó kiállítást rendezett volna, a vezetés kiválóra vágyott, és az ország egyik első szakintézményétől hívott kurátort. Ő pedig engem hívott – büszke vagyok arra, hogy most Önökhöz szólhatok.

Nem volt alkalmam arra, hogy a kiállítást a megnyitó előtt külön megtekintsem.

A képeket a kiadvány ún. PDF file-jában, képernyőn néztem végig. Életemben talán először éreztem azt, hogy teljes értékű élményt kaptam – itt a teremben sem ért lényegesen intenzívebb élmény. Régebben egyszer magától Korniss Pétertől hallottam egy érdekes meghatározást: „A jó képeket az különbözteti meg a rossztól, hogy ott sose vagy kíváncsi arra, mi van a kivágáson túl…”

Nos, ebben az esetben nem működött ez a definíció. Épp ellenkezőleg: szerettem volna mindent megtudni ezekről az emberekről. Szerencsére végig böngésztem a hallatlanul míves kiadványt (észrevették, ugye, hogy két magyar betűtípust használtak hozzá, egy sok száz évest és egy nagyon újat), és a végén rábukkantam az okostelefonos alkalmazásra, amely csodák csodájára a képernyőn keresztül is működött. Ott ültem egy budapesti lakás magányában, és ha az okostelefonomat valamelyik képre irányítottam, megindult egy rövid videó, megszólalt a fényképek alanya… Ezért különösen gratulálok az ezeket készítő diákoknak, név szerint Domokos Benedeknek, Kátai Balázsnak, Kátai Bencének, Pamper Zsoltnak, Tóth-Heyn Máténak, Tringer Andrásnak. Irigylem őket, akik nem csak latinul tanulnak meg itt alaposan, hanem a média nyelvén is.

A véletlen úgy hozta, hogy mint filantrópia-tanácsadó van szerencsém ismerni két itt szereplő mindennapi hőst: a nagy színészt és az Afrikában dolgozó szemészorvost. Mert a két személy, (egyikük találmányai, másikuk ügyes befektetései révén jutott oda, hogy másokat támogathasson) azzal bízott meg, hogy juttassak el hozzájuk némi pénzt. Mondhatom, többet tudtam meg róluk ezen a kiállításon, mint régebben, évek alatt.

Biztosíthatom önöket, hogy ebben az országban a jómódúak között is vannak hősök. Ha a számuk elér egy láthatatlan küszöböt (talán a mindennapi hősök számát?), akkor – majd – országunk bizakodva nézhet a jövőbe.

A régi mondás szerint a fotósnak alapvetően négy dologra van szüksége: jó szemre, végtelen kitartásra, nem lankadó kíváncsiságra, és kegyetlenségre, amellyel elveti nem elég jó képeit. Az itt kiállító három fotográfusnak ezeken a kvalitásokon kívül különleges szíve is van. Többek közül ez emeli ki őket kortársaik közül.

(2016. március 18.)