Orosz István: Szent Rinocérosz gyermekei „1515. májusában, Lisszabonban kikötött egy hajó, a fedélzetén ezzel a különös lénnyel. Muzaffar szultán ajándéka volt, ő küldte I. Emánuel portugál uralkodónak. Kivételes pontossággal tudjuk a percet, mikor lépett rá az EU földjére az első rinocérosz. Bizonyára nem az IQ-ja, nem is odabújós puha ártatlansága hatotta meg Európát, mégis gyorsan szertefutott a rinocérosz híre. Dürer leírások alapján készített tollrajza s a rajz nyomán készült fametszet az első művészi reprezentáció.” Bocsássanak meg az olvasók, az alábbi sorokból a kritikai attitűd a szokásosnál is jobban hiányzik. A szerzőhöz több évtizedes barátság fűz, személye nem múló csodálatot kelt bennem. Nemcsak a (nem túlzás!) Düreréhez fogható rajztudása, az emberi kvalitásai, hanem az a közelmúltbeli (talán jóval régebben érlelődő) félfordulat, amely eredeti mesterségei – a rajzolás, az illusztráció, a metszés, a plakáttervezés, az animációsfilm-rendezés – felől a költészet, az esszé, a prózaírás felé fordította őt. Jelent meg már verseskötete (Körzővel rajzolt víz, 2008), regényes művészettörténeti fantáziája (A követ és a fáraó, 2011), esszékötete (Válogatott sejtések, 2013), a fotó-, politika-, és sakktörténet keresztútján brillírozó bibliofil kötete (Sakkparti a szigeten, 2015), és most ez az ötödik, nem képzőművészeti jellegű kiadványa. Az előszóban így határozza meg, kik is a címben említett személyek: „Dürer követőiről, e Szent Rinocérosz gyermekeiről, hivatásos és amatőr képzelgőkről, vagyis rajzoló, illusztrátor, képzőművész és filmanimátor kollégákról, régiekről és maiakról szóló írásaimat gyűjtöttem együvé.” Összesen 87 írás szerepel a könyvben, amely alkalmi írások gyűjteménye. Még sincs egyetlen egy se, amelyről úgy érezhetnénk, hogy kár volt beválogatni. A legközelebb ehhez a veszélyzónához a