Ormosmariaakarolyikerdes

Ormos Mária: A Károlyi-kérdés Amióta az Országgyűlés 2011-ben indirekt módon döntött arról, hogy Károlyi nem maradhat a Kossuth téren, aztán egy hajnalban nagy hirtelen el is vitték, készültem újra utána olvasni személyének. Mint Kádár korszakban felnőtt embernek, voltak illúzióim vele kapcsolatban.

A rendszerváltás óta divat volt őt durván támadni, a trianoni békediktátumért és a hatalom átjátszásáért a kommunistáknak. Most találtam egy olyan, mindössze tíz oldalas, higgadt, jóval a rendszerváltás után írott tanulmányt, amely összefoglalja a biztosan tudni érdemes dolgokat Károlyiról. A történész kijelenti először is, hogy Károlyi nem tehető felelőssé Trianonért (noha az ellenkezője közkeletű vélekedés). Így érvel: „Trianon súlyát, mint vétket vagy bűnt lehetetlen Károlyira hárítani.

Amikor a miniszterelnöki pozíció a kezébe került, a birodalom már nem létezett. (…) November elején a győztes szövetségesek már egyet-értettek abban, hogy ki fogják elégíteni a csehszlovákok és a délszlávok igényeit, és november 5-én az amerikai külügyminiszter nyilatkozatot adott ki a románok Erdélyre való jogának elismeréséről is.”

Aztán az írás a geopolitikai helyzet gyökeres különbözőségére alapozva szertefoszlatja azt a tévhitet, hogy Kemal Atatürk módjára Magyarország előtt is nyílt volna másik út: a végsőkig ellenállni a békediktátumnak.

A szerző innét kezdi el Károlyi végtelenül hosszú hibakatalógusának ismertetését. Először elhibázott katonapolitikáját ecseteli. A hadsereg feloszlatását, a katonák elsietett, káoszba forduló hazaküldését.

Hangsúlyozza a szerző, hogy mennyire szűk volt Károlyi politikai bázisa. (Én teszem hozzá a régi bölcsességet: „Nem kötelező miniszterelnökséget vállalni!”) Aztán ismerteti a rendkívül erős, de nagyon barázdált szociáldemokrata mozgalom erővonalait. Ezek

között Károlyi nem ismerte ki magát. Késlekedett mindennel: az alkotmánnyal, a földreformmal, a választójogi törvénnyel, szinte mindennel. Ítéletét így foglalja össze: „Az ő személyében egy jó szándékú dilettáns tévedt be a lehető legrosszabb pillanatban a politikába, többek között egyszerűen azért, mert nem akadt más, aki a mérhetetlen felelősséget vállalta volna. Betévedt a politikába, egyszersmind csapdába esett, ahonnan az ő hiszékenysége mellett – ami megint csak nem politikuserény – többé nem volt kiút. (…)

Az ő személyében tehát egy jó szándékú embert és egyúttal egy politikai balekot helyezhetünk el a magyar történelmi arcképcsarnokban. Ártott-e az országnak? Igen, az egyik oldalon, akaratán kívül ezt tette, a másikon viszont mégis ott áll, hogy a demokratizálás érdekében lépett fel, úgy, hogy a tőle telhetőt megtette a nemzeti ügy védelméért is.” (…)

Súlyos szavak, egy vállaltan baloldali történésztől.

Kérdés-e egyáltalán, hogy a Kossuth térről eltávolítása indokolt volt?

(A kérdés inkább az, hogy a „mindent vissza” elvén túl indokolt volt-e Tisza visszahozatala. Ha igen, akkor nem inkább egy kortárs szobrot kellett volna emelni neki?)

(In: A magyar történelem vitatott személyiségei, Kossuth Kiadó, 2008, pp. 224-233.)