Orhanpamukho

Orhan Pamuk: Hó Mindjárt október, amikor megnevezik az új irodalmi Nobel-díjast, addig van időnk, hogy véleményt formáljunk a tavalyiról: politikai, regionális okból kapta vajon a díjat, avagy érdeme alapján? A török Orhan Pamuk esetében ez egyértelmű: egy nagyon jelentős író kapta tavaly a díjat. Az ezredfordulón befejezett, eddig legfontosabb, igen vastag regénye nagyon jelentős könyv, mind irodalmi, mind társadalmi szempontból. Kerek, élvezetes formában nyújt képet arról a világról, amelyet Európa se kiköpni, se lenyelni nem tud. A cselekmény elejétől végéig Törökország egy keleti határvárosában, Karszban játszódik.

Szerelem, cselszövés, sokszögű politikai intrika, vérbő karakterek. Egy Németországban élő török költő a főhőse, aki látogatóba érkezik ide, cikket írni egy isztambuli lapnak, amikor néhány napig a várost elzárja a külvilágtól az állandó hóesés… Ez alatt annyi dolog történik, mint máshol egy év alatt. Az első dolog, ami feltűnik, az a dolgok bonyolult és őrült volta. Mintha az általában bonyolultnak érzett kelet-európai viszonyok egy nagyságrenddel még bonyolódnának. (Világiak, ateisták, szocialisták, kurdok, volt kommunisták, fejkendősök, katonák, nyugatmajmolók, mindezt csak megjátszók, stb.) Egyéni sorsokban, politikai viszonyokban, pálfordulásokban gazdag regény. Mintha Krúdyt, Molnár Ferencet és Spirót keverné egybe egy mindhármuknál gondosabb szerkesztő. Mert a regény egyharmadánál kiderül, hogy az elbeszélő nem az ún. „mindentudó elbeszélő”, hanem maga az író, és a kétharmadánál megtudjuk a végkifejletet, ennek ellenére mit sem vesztünk az érdeklődésből.

Ezt érezhették Párizsban, amikor 150 éve Tolsztojt olvasták: „végre értjük a reménytelen orosz viszonyokat”. (Ulpius Ház, 2006. Fordította, angolból, Ladányi Katalin, 716 oldal, 3383 Ft.)