Orhanpamukfurcsasagafejemben

Orhan Pamuk: Furcsaság a fejemben A Nobel-díjas török író szenzációs új regényét nagy igyekezettel dokumentum színben próbálja feltüntetni. Először is itt van a hosszú alcím: „Mevlut Karataş bozaárus élete, kalandjai és képzelődései, barátainak története, valamint az isztambuli élet 1969-2012 között, ahogy azt sokan látták”. Aztán itt van rögtön elején a részletes családfa. A könyv legvégén pedig egy részletes kronológia található, ahol olyan események váltakoznak, mint merényletkísérlet Özal miniszterelnök ellen, illetve hogy „ A közterület-felügyelők elviszik Mevlut piláfos kocsiját”.

Akár valóságos emberekről mintázta a figurákat Pamuk, akár nem, az első oldaltól kezdve dermesztően igaziaknak érezzük őket. Az első fejezet egyébként egy lányszöktetésről szól. (A kronológia szerint ez 1982. június 17-én történt.) A főszereplő, Mevlut megszökteti szerelmét a szülőfalujával szomszédos kis anatóliai településről, és Isztambulba viszi őt. Ez a szöktetés azonban nem egészen úgy sikerül, ahogy Mevlut elképzelte. Bizonyos értelemben rosszabbul, másfelől nézve jobban. Hogy miért, erről szól az egész regény, amely félig egyetemes emberi történet, félig helyi színekben tobzódó, vérbeli török história.

Van két török szó, amely igen gyakran előfordul a könyvben: a boza és a gecekondu.

A boza enyhén alkoholtartalmú ital, amelyet csak ősztől tavaszig lehet utcán árulni, mert a melegben szinte azonnal megromlik. Ezt árulta egész életében Mevlut, a főszereplő, hol joghurt-, hol piláf-, hol fagylaltárusítással kiegészítve, de volt, hogy napközben parkolóőr volt, vagy elektromos díjbeszedő, de késő este bozaárusként járta a várost. Mint valaha Pesten az ószeresek, fennhangon hirdette portékáját, mire az emberek behívták a lakásukba, vagy egy kosarat lógattak az utcára, benne a pénzzel és üres edénnyel. Eközben beszélgettek egymással.

Maga Mevlut előbb apjával, majd később saját családjával egy gecekonduban lakott szinte a cselekmény végéig. A szó magyar jelentése talán „buherált viskó” lehetne, amit az emberek engedély nélkül, maguk eszkábáltak össze, bontási törmelékből, kezdetleges anyagokból, a puszta földre, de aztán fokozatosan modernizálták a belsejét, néha még emeletet is építettek rá.

Mevlut komplex személyiség: alapvetően becsületes, de van benne egy kis gyávaság, csökönyösség, sőt némi félkegyelműség is. Mint bozaárus lassanként intim viszonyba kerül a folytonosan növekvő és változó Isztambullal, az árusítás lételeme marad még akkor is, amikor már a boza végkép kimegy a divatból. Különben hiányozna neki a város.

A regény egyik fő témája Isztambul mint fizikai létesítmény, az örök változás, de nem kevésbé a rokoni hálózat mint érvényesülési mátrix, illetve az archaikus és modern örök harca, amely során a tanulatlan, Anatóliából beáramló tömegek óhatatlanul az ilyen-olyan maffiák és/vagy ideológiák markába kerülnek.

De ne higgyük, hogy ez a regény mindezt közvetlenül ábrázolja: a végtelenül csavaros, sok fordulatot tartalmazó cselekmény emberi sorsain keresztül ismerjük meg a részleteket. És képzeljék, még elbeszélő újdonságot is tartalmaz: egy-egy fordulat után „átadja az elbeszélés fonalát” egy-egy másik szereplőnek. Mintha egy dokumentumfilmet látnánk, ahol egyszer- csak egy új arc jelenik meg, és ki van írva a neve.

Még nem is mondtam: a cselekmény legfőbb motorja (na, jó, lehet, hogy csak az olaja…) a szerelem. Az első oldaltól a legutolsó mondatig.

Nagyszabású, szépséges, vicces könyv – amiből még tanulni is lehet.

(Kafamda Bir Tuhaflik, Aralik, Isztambul, 2014, Helikon, 2016, fordította Tasnádi Edit, borítóterv Tillain Tamás, Ara Güler fényképének felhasználásával, 533 o., 3999 Ft.)