Szophoklész - Icke: Oidipusz, a Radnóti Színházban
Magával ragadó, egyben elgondolkodtató előadás született a Radnótiban. Megint bebizonyosodott, hogy mennyire fontos az alternatív színházi szcéna friss energiáit becsatornázni a kőszínházakba. Szikszai Rémusz nem először bizonyította, hogy sokoldalú alkotó, és nem csak a saját kedvenc színészeivel, extra kis térben képes nagyszabású előadást létrehozni.
Robert Icke (ejtsd: „ ájk”) az 1986-os születésű drámaíró, rendező Angliában sikert sikerre halmozott, specialitásának számít a drámairodalom kiemelkedő darabjainak „leporolása”.
Egy interjúban szerényen azt mondta, hogy nem nagy dolog, amit csinál, tevékenysége valami olyasmi, mintha konvertereket készítene külföldi szállodaszobákba, hogy működjön az otthonról hozott hajszárító. Legfőbb céljául azt határozta meg, hogy fiatal nézőket csábítson a színházakba, mert nagyon aggasztotta őt a sok ott látott ősz üstök...
Hogy Icke milyen találékony, az már az első percekben nyilvánvaló lesz. Ahogy felmegy a függöny, a „nyitány” alatt egy általános választási kampány főhadiszállását látjuk, ahogy a stáb gyorsított mozdulatokkal elvégez még egy sor last minute feladatot. A falakon mindenféle plakát, mindegyiken az OID rövidítés olvasható, nyilvánvalóan az Oidipusz Párt rövidítése. A nagyszerű, drámai zene, ha nem tévedek, Purcell Arthur király című operájának feldolgozása volt (a darab több pontján is). Mindjárt ezután következett az előadás egyik csúcspontja: a színpad szélén leeresztett tüllanyagra vetített kampányzáró beszéd zárómondatait halljuk, sőt, inkább valamilyen közvetített sajtótájékoztató végét, hiszen kérdezni is lehetett a legesélyesebb jelölttől...
Itt máris megnyilvánul Pál András zsenialitása. Egyszerre sugallja a tettre kész vezető energiáit, a megbízhatóságot, de tovább megyek: alkalmas, tisztakezű politikai vezetőt láttat.
Ahogy véget ér a beszéd, fő tanácsadója, sógora máris
lehordja, mert improvizált egy gondolatot, amit nem beszélt meg a stábbal. Akkor még nem sejtjük, hogy ez az a banánhéj, amin kisiklik az ország sorsa.
Megkockáztatom, hogy a nézőtéren senki sem volt, aki nem ismerte Oidipusz történetét, mégis mindenki lélegzet visszafojtva követte az előadást.
A produkció nagyszerűsége részben abban áll, hogy a görög sorstragédiát voltaképpen nem modernizálta, hanem bemutatta, hogy elvben ma is történhet ilyesmi, ha nem is ilyen dupla fenekű formában... Egészen mulatságos, hogy az élet is képes utánozni a művészetet: nem hiszem, hogy volt a premieren olyan néző, akinek ne jutott volna eszébe a véletlenül kiderült politikai takargatnivaló, és annak politikai következményei. Pedig a produkciót sok hónappal ezelőtt határozták el, hat hétig próbálták - kizárt, hogy a magyar politikai életre való célzásként kívánták műsorra tűzni. Igazi színházi ünnepet jelentett Kováts Adél játéka, aki magas hőfokon, hitelesen hozta a szerelmes, ordenáré házastársat, az ingerült anyát, a rettenetes emlékeket felidéző sebzett gyereknőt, és tucatnyi más színt. Minden van benne, csak éppen Lady Macbeth nincs - ő egy magyar Madame Macron, se nem több, se nem kevesebb. Egy alkalmas, nagy formátumú vezetőt mindenben támogató társ. Kiváló László Zsolt, mint Kreón, a családtag és spin doctor, és nagyon tetszett Schneider Zoltán, akitől a rendező nem kért semennyi vértolulásos őrjöngést, így remekelhetett, mint hűséges, családtagszámba menő biztonsági főnök. Gazsó Györgynek is jut egy jelentőségteljes villanás. Jó figura volt a tolószékes, fekete napszemüveges Tiréziász, Bálint András jelentőségteljes megformálásában. Érdekes, filozofikus díszletelem az első pillanattól kezdve a visszafelé számoló digitális óra. Amikor az előadás vége felé a
nulla álláshoz közeledik a számlálás, egyre kíváncsibbak
leszünk, vajon képes-e a társulat pontosan a visszaszámlálás végére időzíteni a függönyt. De aztán lenullázódik az idő, és még folytatódik - ha nem is hosszan - a játék.
Szóval: bravó Radnóti, bravó Szikszai Rémusz! (Hazafelé menet az is eszembe jutott, hogy ő is remekül eljátszotta volna Oidipusz szerepét. Persze nem a saját rendezésében.)
Igazi all-round tehetség ő, a napokban volt ötvenöt éves.
Vajon eszébe jutott-e Máté Gábornak, aki már bejelentette, hogy nem pályázik többet a színháza vezetésére? Bár
lehetséges, hogy Szikszai univerzális tehetségének nem a kőszínház vezetése, hanem a vándormadár szerep, illetve a Vádli virtuális társulatának vezetése az ideális terep.
(2024. március 3. Rendezte: Szikszai Rámusz. Dramaturg:
Hárs Anna és Szikszai Rémusz. Díszlet: Zöldi Z Gergely.
Jelmez: Szelei Mónika. Media design és pártarculat: Varga
Vince. A főbb szerepekben: Pál András, Kováts Adél, László Zsolt, Martin Márta, Schneider Zoltán, Bálint András, Gazsó György.)
