Nevek és álnevek
Az egyik olyan könyv, amit már sohase fogok megírni, az a nevek és névváltoztatások magyarországi történetéről szólna. Egész életemben gyűjtögettem az adalékokat hozzá, persze sose a levéltárakban, ahol kellett volna, hanem csak innen-onnan, könyvekből, személyes találkozások révén. Mindig is úgy éreztem, hogy nevet változtatni nehéz és súlyos döntés.
Kivéve, ha az ember költő. A múzeumban láttam kiállítva a gimnazista Petrovics Sándor firkálgatásait, amelyen a szóba jöhető költői neveket gyakorolta. A Szálasi korszakról szóló iratokban láttam egy rendeletet, ahol a betiltott, zsidónak tekintett írók eredeti neve is szerepelt. Itt jöttem rá, hogy magyarosítani szellemesen is lehet. Fürst Milán például, amikor elhatározta, hogy író lesz, kipöckölte nevéből az „r” betűt, s így lett belőle Füst Milán.
A ’80-as években a debreceni gimnazista úgy érezte, hogy olyan névvel, hogy Tóth János, senki se lehet nagy költő Magyarországon. Hiába mondta (esetleg) magyartanára, hogy gondoljunk csak Nagy Lászlóra… (A mai fiatalok kedvéért: ő az én fiatal koromban fényes csillaga volt a magyar költészetnek - ma már nemigen olvassa senki.)
Mire Pestre került, Térey János néven kezdett publikálni.
A 2000 folyóirat csütörtöki fogadóóráján történt az 1990-es évek elején, hogy egy fiatal bölcsészköltő verseit elfogadta a lap, de Margócsy szerkesztő úr feltételt szabott: válasszon magának költőhöz illő nevet. Őt ugyanis úgy hívták: Korpa Botond. A fiatalember egy hét múlva visszajött, és nagy büszkén bejelentette, hogy megvan az új neve: Korpa Artúr… A szerkesztő úr azonban még mindig nem volt elégedett. Még egy heti gondolkodásra ítélte a költőt, akinek érdemes volt gondolkodnia, mert amikor megint visszajött, akkor már ezt a nevet nyújtotta be jóváhagyásra: Hamvai Kornél… Erre már minden szerkesztő megnyalta mind az összes ötven ujját. Hát még amikor azt is hozzáfűzte, hogy azért választotta ezt, mert amikor majd meghal, akkor elég lesz a sírkövére ezt felírni: HAMVAI…
De manapság már a színészeknek sem kötelező magyarosítani. A
Vígszínház művésze (aki színháztörténetből doktorátust szerzett, disszertációját könyv alakban is kiadták), Fesztbaum Béla például ragaszkodott német nevéhez. Onnét jutott eszembe, hogy e héten lett ötven éves - amihez ezúton is gratulálunk.
Azt már gimnáziumban is megtanultam, hogy Radnóti eredeti neve Glatter volt. Azt azonban csak Ferencz Győző magisztrális
életrajzából tudtam meg, hogy a hivatalos névmagyarosítás során a hatóságok eltévesztették a nevét, ezért minden iratában ez a név szerepelt: Dr. Radnóczi Miklós. (Ha jól emlékszem, egészen élete végéig.)
Vannak írók, akik egyszerre több álnevet is használnak. A leghíresebb ilyen szerző Fernando Pessoa portugál költő volt, akinek négy álneve és személyisége volt.
Orosz István, aki bármilyen sokoldalú is, megelégedett egyetlen álnévvel (Útisz, azaz Senkise). Ő mutatott be egyszer Bruno Ernstnek, a holland grafikusnak, fizikusnak, matematikusnak, csillagásznak, ismeretterjesztő írónak. Megsúgta, hogy nem ez az igazi neve, hanem
Hans de Rijk (ami hazájában nagyon gyakori.) Ezért amint publikálni kezdett, minden szakághoz külön álnevet választott, méghozzá a telefonkönyvből. Csak az volt a fontos, hogy mindig B. E. legyen a monogramja, mint a Bruno Ernst esetében. Kilencvenöt évet élt, összesen 250 kisebb-nagyobb könyvet adott ki.
