Nagy adósság: az Olimpia?
Az olimpia számomra fontos érzelmi-kulturális jelenség, azért kért helyet ebben az ajánló hírlevélben. A sport nézése csekély kivétellel nem jelent nekem örömet, nem néztem az olimpiát, de alaposan
tájékozódtam róla. Sok összefoglalót láttam, mert mint néplélektani jelenséget, fontosnak éreztem követni.
Hibáznék, ha nem látnám, hogy mennyi embernek milyen boldogságot okoz az olimpia – köztük a barátaimnak is. A magyar sportolók teljesítménye is érdekel. A szívem szakadt meg, amikor egy hírből megtudtam, hogy Szilágyi Áron, a legnagyobb magyar sportember azonnal kiesett. És igazi példakép módjára nem keresett mentséget, hanem őszintén beszélt a csalódásáról.
A megnyitót se néztem, csak egy másnapi hatperces összefoglalót.
Elámultam, hogyan kapaszkodnak a honfitársaim az éremtáblázatba, hogy mennyivel előbb végeztünk, mint a környező országok...
Kíváncsi lettem volna egy olyan súlyozott táblázatra, amely ahhoz képest mutatja be az eredményeket, hogy egy főre arányosan mennyi közpénzt költött az adott ország... Ez a számolatlan közpénz számomra kicsit a doppinggal rokon.
És egy olyan elemzés is érdekelt volna, hogy melyek azok az országok, akik ugyan GDP arányosan hatalmas összegeket költöttek a sportra, csakhogy nem közvetlenül az elitre, hanem a középiskolai és egyetemi sportra – ennek mellékhatása a sok érem, de az csak egy bónusz. A lényeg egy egészségesebb, jóval tovább élő lakosság...
Párizs után persze, hogy előjött a budapesti olimpia kérdése, hiszen ők alig építettek valamit (sokba a Szajna megtisztítása került, akit érdekelnek erről a részletek, az olvassa el Zsuppán András remek, ide vágó írását: A Szajnát igenis megtisztították – a párizsi volt az első takarékos, fenntartható olimpia).
Életem megvilágosító élménye volt, amit már elmeséltem ebben a
hírlevélben, de hátha nem mindenki emlékszik rá. Amikor 1992 nyarán Oxfordban egy urbanisztikai workshop szünetében kinyitottam a Times-t, a harmadik oldalon egy hirdetésben egyetlen, ló betűkkel írt kérdést láttam: „Tudja Ön, hogy melyik országban van Barcelona?”. És egy lapozás után az ötödik oldalon ez állt: „Nem, nem Spanyolországban. Katalóniában!”
A barcelonai olimpia a térképre helyezte a várost. Az olimpiák már csak ilyenek, ragyogó marketinglehetőséget nyújtanak, csak kérdés, milyen áron. Kormánypártunk szerint már szinte minden megépült –így nem lenne drága.
Egy fenét nem – kellene a repülőtérhez autópálya és/vagy vasúti összeköttetés, rengeteg új szálloda (amelyeket nem lehet harmadára visszabontani, mint az atlétikai stadion nézőterét...) Kell hatalmas olimpiai falu, de azokból a szobákból lehet diákváros, mint sok más olimpiai projektben történt.
Örülök, hogy a főpolgármester kompromisszumkészen áll a kérdéshez. Nem zárkózik el a dologtól, persze kér egy pár dolgot.
Budapest ezzel csak jól járhat… Aztán ki tudja, az olimpiát végül megkapja-e Budapest... Annyi sok jelentkező van! (Újabban Varsó is.)
A politika új sztárja egyetértett ezzel, de növelte a tétet. A végén a pályázatról országos, ügydöntő népszavazást követel.
Hogyhogy, amikor ez elvben budapesti ügy? Nemrég elcsíptem a Klubrádión egy hosszú interjút a rivális adó, az Info Rádió főmunkatársával, az okos és higgadt sportközgazdásszal. Ha jól értettem, azt mondta, hogy a vidéki embereknek is döntési hatáskör kell, mert látniuk kell, hogy ez egy hatalmas erőfeszítés, ami hátrányosan érinti az ő lehetőségeiket. A helyi gimnázium felújítását, az új bekötőutat.
Egyre kevésbé unalmas a magyar belpolitika, és ez a mozzanat legalább az országos összefogás esélye felé mutat. Legalább is a javíthatatlan optimista Hírlevélíró szerint.
Vademecum
(Az alábbi képek a be nem adott 2024. évi budapesti pályázathoz készültek.) Vademecum