Nádas péter világló részletek ii 610

Nádas Péter: Világló részletek II. Továbbra is a hatalmas regényes memoár hatása alatt állok, ez a bejegyzés újabb úti jelentés. A második kötet 278. oldalán tartok, nagyjából a felénél.

Eddig csak utalások erejéig tekint vissza a nagy múltú család első világháború előtti gyökereire. Egy utazás leírásával kezdődik. Az író meg akarja találni azt a dél-franciaországi Le Vernet városkában található fogolytábort, camp spécial-t, ahol a háború alatt több tízezer köztörvényes bűnözőt, kommunistát és egyéb ellenállót tartottak fogva, többek között az író apját, nagybátyját, Rajk Lászlót és sok neves és névtelen embert. Erről a táborról a háború után hatalmas memoárirodalom keletkezett, ezeket a könyveket Nádas mind egy szálig beszerezte és elolvasta.

Nem találja meg a tábort, először hamis nyomon indul el, a környéken ugyanis több hasonló nevű városka van. Az égvilágon mindenről annyira, de annyira érdekesen tud írni! Egy jegyváltás története, egy kisvárosban töltött este, ahol este 8 után a főtérről eltűnnek a fehér emberek, a szerdán zárva tartó városháza, a parányi emlékmúzeumba a szomszéd teremből beszűrődő menzazajok, a közeli folyó robaja miatt hangos csivitelésre kényszerülő konkrét, néven nevezett madarak…

Eközben szabadon kószálnak az asszociációk. Rajk fényképét nézegetve a fotográfia lényegére terelődik a szó. Előkerülnek fotós tanulmányai. Az égvilágon mindent megtudunk arról, hogy az ötvenes évek második felében mit és hogyan tanítottak a Práter utcai szakmunkásképzőben. Ahogy a könyv más részeiben is, a filozofikus, elvi beszédmód konkrétumokkal van kibélelve. Megtudhatjuk például, hogy „A radikálisan verista fotóművész, az öreg Vadas Ernő, aki szintén órákat adott nekünk, de nem ő jött hozzánk, hanem alkalmanként nekünk kellett elmenni hozzá, a fotográfiai absztrakcióval szembeni idegenkedését egy magvas mondatban

foglalta össze. Ha ilyen felhős idő van, ha ilyen szórt a fény, akkor maguk menjenek haza baszni, és ne fényképezzenek. De tanár úr, a lányok hápogtak, fel voltak háborodva. Ő azonban kitartott a szóhasználat jogossága mellett, és nem engedett a mosolytalan szigorából. Ráförmedt a kényeskedő lányokra, máguk meg honnan tudják, hogy ez a szó mit jelent, máguknak még szüzeknek kell lenniük.” (II. 45. o.)

A fogolytábor felkeresése mellett más jelentős témacsokrok is kibomlanak. Igen megindító az a mód, ahogy a gyermek Nádas lassanként érti meg a fiúk és lányok különbségét, megtanulja a „pina” szót, amelyet a hatodik emeletről lekiabálva szinte azonnal megoszt barátjával, a földszinten lakó házmesterfiúval, és megérti a szexuális együttlét lényegét. (Erre pontosan emlékszem én is: „Lehet hogy mások csinálnak ilyet, de az én szüleim biztosan nem.”)

Nagy téma az új kommunista nómenklatúra-elit kialakulása, bedarálódása, az író saját anyja egykorú és nagynénje hatvanas évekbeli visszaemlékező példáján. Dermesztő oldalakat olvashatunk arról, hogyan hazudoztak egymásnak a párt kebelében elkövetett dolgaikról, s abból mit értett meg a gyermek Nádas. Időnként, tökéletesen hézagmentes illeszkedéssel szárnyalás indul nagyon is elvont témakörök kibontás érdekében: az emberi jóság és gonoszság harca bomlik ki a szemünk előtt. Máskor a kommunista típusú társadalmak működési mechanizmusa kerül az írói mikroszkóp tárgylemezére. Nádas a saját szülei megtestesítette embertípusról elmélkedve jut el a rendszer lényegéig. „Nincs azonban olyan hamisság, hazugság, csalás, gyilkosság és rablás, aminek az árán a kollektivitás elvét keresztül tudták volna verni a gazdaságon. Nem bőséget teremtettek, hanem tartós hiányt.

Dilettánsok gyülekezetévé züllesztettek társadalmakat. Ezekben a társadalmakban az emberek megtanultak ugyan szükségből erényt kovácsolni, de ezért úgy gondolták, hogy mindenkinek mindenhez

értenie kell és bármit helyettesíteni lehet bármivel, azaz külön-külön lerombolták minden egyes szakma ethoszát.” (II. 101. o.)

A II. kötet egyik legnagyobb témája a Rajk-per, mint kollektív élmény, sok nézőpontból láttatva. Drámai élmény leginkább azok számára lehetett, akik ismerték a fővádlott életének részleteit, és az egyes vádpontokról jól tudhatták, hogy miért nem lehetnek igazak. Ilyen ember az író családjában bőven akadt.

Nagybátyja, a kalandos életű újságíró, műfordító Aranyosi Pál például állandóan várta, hogy jöjjön érte a fekete kocsi, de aztán mégsem jött.

Az író találgatja, miért nem: az egyik lehetséges oknak azt nevezi meg, hogy a harmincas években ő szervezte meg a magánzárkában tartott, könyvektől eltiltott Rákosi számára, hogy nagy francia írók dedikált példányokat küldjenek neki a szegedi Csillagbörtönbe.

Az egész könyv olvasása közben először itt merült fel bennem, hogy vajon igaz-e ez, vagy jól kitalált fikció. (A másik anekdotikus elemmel együtt, miszerint azt is Aranyosi intézte volna el, hogy Párizs érsekének titkára becsöngessen a börtönbe, Rákosinak szánt ajándékkal, egy arany szélű, díszkiadású Bibliával.)

Arra jutottam, mégis inkább igaz. Ez egy direkt és indirekt emlékekre, kutató munkára alapozott könyv.

Igen jó dolog vele tölteni a napokat. Beszerezték már Önök is?