Nádas péter világló részletek – harmadszor 611

Nádas Péter: Világló részletek – harmadszor Végére értem a hatalmas műnek. Egy hollandiai utazás alatt, a jobbnál jobb programok közben többször éreztem: én most inkább a szobám magányában lennék a könyvvel. Nagyszerű olvasmány volt a repülőn, az amsterdami szobában, korán reggel, késő este egyaránt. „Amint beléptünk [a svábhegyi iskola barakk-épületébe], ismeretlen súly szakadt rám, s ez a súly aztán több évtizeden át nem tágított.

A nagy, díszes dobkályhában lobogott a tűz. Ma már tudom, hogy szorongás a súly neve. Életem korábbi helyszínein nem szorongtam.

Az erős szorongás olyan érzetet kelt, mintha a testnek nagyobb súlya és terjedelme lenne, mint amekkora. Formátlanná válik a saját test, saját vonalai alól kibuggyan, szétomlik”.

A második kötet második része bűvös koktél: nem kis részben emlékmű Benkő Juditnak, a halk szavú, nagy tekintélyű biológiatanárnak, aki a tankert-szakkörben, a kirándulásokon megtanította Nádast a kertészkedés és általában a föld szeretetére. „Megtanultam gyümölcsfát szemezni, oltani, metszeni, megtanultam ásni, gereblyézni, kapálni, sarabolni, trágyázni, komposztálni, ültetni, átültetni, egyelni, permetezni, termést a kellő pillanatban szedni, tövet ritkítani, gyökeret tővetőkapával kiásni, takarni, bontani, mi több, tudásom egészen a rizstermesztésig terjedt (…)” Mindez azonban csak tanárnője közelségében érdekelte. A hatalmas villa kertjében, ahová ismeretlen okból költöztek el, egyetlen gyomot nem húzott ki a földből.

Nádas hatalmas levéltári munka gyümölcseit osztja meg velünk.

Szerette volna megtudni, hogy miért költöztek el a Pozsonyi útról (egy évig készültek rá) – és arra jut, hogy nagy valószínűséggel valami nagy posztot szántak valamelyik szülőjének, de még abban sem biztos, hogy melyiknek. Valószínűleg a „nővonalon” nagyon sikeres mamája lehetett a kiszemelt személy, nem pedig az egyetemet nem végzett, de

remek technikai érzékkel megáldott, elszántan szabálykövető, telefontechnikában járatos apja. Mindkét szülője pályája kisiklott: a mamáé azért, mert ellentmondott személyesen Rákosinak, a papáé azért, mert az akkor még a Monarchia elvei szerint működő postai bürokrácia összezárt előtte, megakadályozta egy bizonyos posztra való kinevezését. Végül „bércsalással” vádolták meg ezt a különlegesen becsületes embert, akinek összeroppanását közelről követhetjük.

A könyv egy különösen megrendítő része, amikor a tizenkét éves Nádas hajnaltól késő délutánig elkíséri anyját, aki az 1954-es május elsejei felvonulás főszervezője volt. A mesterszakács módjára összekevert helyszín- és emberízek közül kiemelkednek azok a sorok, melyekben a nagybácsi Bauhaus villájának térszerkezetét és berendezését írja le a szerző, vagy amikben a Svábhegy frissen felborított társadalmi rétegződését meséli el, mint afféle társadalmi kórboncnok.

Mindeközben zajlanak a gyötrelemmel teli iskolai évek. Kezdődnek a nagy szerelmek, a legelső lányt csak messziről meri bámulni, mégis bajba kerül miatta. Aztán jön egy váratlan nagy betegség, és nem sokkal utána már 1956-ban vagyunk. Itt az író, mint eszmetörténész jelenik meg. A forradalom lényegét kísérli meg kihüvelyezni.

Szomorú következtetésre jut. „Nagyon sajnálom.” – ezzel a két szóval ér véget a könyv.

Befejezésül kerestem egy olyan részletet, amely mindenkinek garantáltan kedvet csinál Világló részletekhez. Több menetes szűkítés után Ica néni leírását választottam. Ica néni házhoz jött Nádas Péter betegeskedő öccsét korrepetálni. A két oldalnyi szöveget megtalálják a Mellékletben. Őszinte, hegynyi új tudást görgető, szépségesen megírt magántörténelem. A háború utáni évtized pontos, mély és érzelemmentes ábrázolása.

De mindenekelőtt ez a könyv: örömforrás. Elolvasni nem nehéz. Nem mondhatom, hogy minden magyarul tudó, gondolkodó ember számára kötelező. Csak gondolom.

(A szerző köszönetet mond Földes György és Ungváry Krisztián történészeknek a kötethez nyújtott szakértői segítségükért. Jelenkor, 2017, I-II, 611. o. + 596. o., 7999 Ft) A felvételt Unger Tamás készítette a Vass Népe számára.

Melléklet: Ica néni leírása a Világló részletek II. kötetéből Ica néni teltkarcsú volt, ahogy akkoriban mondták, a legszebb teltkarcsú nő, akit valaha látnom adatott. Különböző fiktív alakjaimban így vagy úgy többször megénekeltem őt, ami életvallomásomhoz tartozik. Vörös, festett vörös vagy valódi vörös, nem tudom, de vörös nő volt, tengerzöld szemekkel, csodálatos, csodálatos, aki azonban legnagyobb bánatára csak a látszat szerint lehetett a végzet asszonya. Ez olykor igen szomorúvá tette. Majd minden teltkarcsú volt rajta. De helyesen is rendelkeztek felőle a magasan lakozó istenek, mert telt volt az ajka, telt volt a válla, telt volt a karja, bőre persze márványosan fehér, nem akárhogy, bársonyosan és márványosan, továbbá telt volt a tompora,

bűvöletesen kerekre sikeredett a görbület, s még a vádlija is telt volt.

Melléről itt nem is mernék szót ejteni, arról álljon itt csak annyi, hogy ugyanolyan telt és kerek és szelíd volt, mint az arca. Esztétikában is szent a hármasság, ahogy az egy csak a matematikában és a teológiában létezik. Szabad természetben az egy nem előforduló jelenség. Nem viselt melltartót, ami a terror idején elmondhatatlanul bátor tettnek számított az Ica nénitől, a könnyű ruháin, s majd mindig világos színű ruhákat viselt, sok fehéret, majd mindig fehéret, de hernyóselymet soha, nem is illett volna hozzá, inkább rusztikus anyagokat, gyöngyvásznat, szatént, lenszövetet, kendert, fehér puplinblúzokat, santungot, ezeken bizonyos helyzetekben átütött bizony a hajmeresztő mellbimbóival, hatalmas lehetett az érzékeny holdudvaruk, s nem szabad elfelejtenem, hogy ugyanakkor minden jelentősebb csuklós szerkezet megkapóan törékeny volt az Ica nénin, a dereka egy darázsderék, ahogy akkor mondták, habár ezt soha nem értettem, mert a darázsnak nincs dereka, a bokája is törékeny, a térde, mindössze néhány pántból álló cipőben a gyönyörű lábfeje, a rüsztje, a lábfején lakkozott körmökkel a lábujjai, egy ékszer, egy ékszer, és ugyanilyenképpen kezének vibráló ujjai a karmosra növesztett körmeivel, vagy maga a csukló a színesen csörgő karperecekkel. Az öcsém nem tanult meg semmit tőle, semmit ettől az ékszerszámba menő Ica nénitől. Szépséget nézni, tátott szájjal bámulni, felfogni és befogadni minden bizonnyal megtanult. Szerintem Ica nénitől nem is lehetett volna semmit megtanulni. Holott türelmes tanító volt az Ica néni, gyöngéd, mosolygós, nevetős, egy tiszta, önfeláldozó ember, akit a szépsége miatt senki nem vett komolyan. Én sem. Ha nevetett, akkor a másik ember csak az édes nyáltól nedvesen kiragyogó fogsorát figyelte, nem Őt, a húst figyelte, a csontot, a testet, mi mást, amilyen romlott és kéjvágyó teremtmény az ember. A fogak szélét, amint a rúzs vérvörös nyomot hagyott. Ennyi tökéletlenség igazán elkél a

tökélyben. S ugyan miért volt ilyen vidáman áldozatos, vagy mit mondott a kislányosan csilingelő hangján, arra igen kevesen lehettek kíváncsiak. Mert bizony csilingelő volt a vörös hajú és tengerszemű Ica néni hangja. Jóságának értelmével kevés érdeklődést kelthetett a hálátlan és szemérmetlen emberekben, s így amit az öcsém az ő sötéten kiragyogó két szemével befogadott bizonyosan nem ránk és nem a tanügyi hivatalokra tartozott, nem adhattak rá érdemjegyet, ahogy akkoriban mondták. Ica néninek ezenfelül még éteri volt az illata. Ahogy jött és ment a választékos és kiválóan szabott, olykor elég merészen dekoltált ruháiban, ahogy vitte magával az illatát a szobánkban, az iskola folyosóján, az utcán, ha pedig megállt, akkor azonnal illatának burkába zárta a másik halandót, mert ő is csak egy halandó volt, semmi kétség, s ez több volt, mint félelmetes, ilyenkor regrediál, állattá alakul vissza az ember, szimatol, tisztesség ne essék szólván, szimattal vizsgálja át az illat eredetét és összetételét; az éteri illata a rúzs, a körömlakk, a púder és egy hetedik orientális mennyországból leszállt parfüm illatából állt össze, és csak a magas istenek lehettek a megmondhatói, hogy még mennyi minden másból.