Nádas péter párhuzamos történetek

Nádas Péter: Párhuzamos történetek Ez a könyv nem illik a Vademecum Hírlevélbe, mely az előfizetőkkel kötött játékos vérszerződés szerint kizárólag olyan dolgokat ajánl, amelyek jó minőségűek, mélyek, emlékezetesek, ugyanakkor viszonylag könnyen megadják magukat az olvasónak vagy nézőnek, szórakoztatóak, kikapcsolják az embert. Nos, ez a könyv nagyon is kíván erőfeszítést, nem is keveset. Majdnem mindenki leteszi a könyvet egyszer-kétszer, talán ha minden harmadik ember jut el az 1500. oldalig. Aki azonban eljut, úgy érzi, mint aki egyszer megmászott egy nagy hegyet, és öreg korában is fel tudja idézni azt a diadalt, amit a csúcson érzett. A „Párhuzamos történetek” bizonyos fokig becsapja a gyanútlan olvasót. Vannak benne elvarratlan szálak, feldobott labdák, amelyek ott maradnak a levegőben. Az embernek az az érzése támad, hogy ez része a tervnek, hogy ez a végtelenül irodalmi és kimódolt könyv az életet mégis igazabbul ábrázolja, mint sok kerekre csiszolt könyv, hiszen a körülöttünk lévő emberekről sokat tudunk, és aztán koncentrikus körökben távolodva egyre kevesebbet. Aztán néha mégis „aha!” élmények kíséretében véletlenül megtudunk néhány bensőséges intimitást. Ez a könyv a 20. századi magyar életnek (elsősorban Budapestnek) hatalmas tablója, alaposan megfestett pászmákban. A pászmák közti területeket magunknak kell odarakosgatni. És ez bámulatosan működik. Dolgozik az anyag, a könyv kiolvasása utáni hónapokban. Ahogy minden múzeumban ki lehet választani három legjobb képet, álljon itt három epizód (némelyik maga is szinte regény méretű): a Gyöngyvér és az anyósa párviadala a körúti lakásban, a szeretkezés a Pozsonyi úti cselédszobában, és a házibuli 1961 márciusában a Nagymező utcában.

(Jelenkor, Pécs, 2005.)