Muszatics péter utazás európa mélyére (john lukacs előszavával) 584

Muszatics Péter: Utazás Európa mélyére (John Lukacs előszavával) Ismét kincsre bukkantam, ezúttal nem véletlen turkálás közben. Az internet bugyraiban a minap szembe jött egy blog-interjú a szerzővel.

Másnap rohantam a boltba a karcsú kötetért, amely címlapján hirdette, hogy John Lukacs, a nagy amerikai történész írt hozzá előszót. Az előszó egy része a hátoldalon is olvasható. Így kezdődik: „Muszatics Péter kötete különös mestermű.” Wow! A 92 éves John Lukacsnak nem szokása a túlzás. A 123 kis alakú oldalon elmondott történet tökéletesen magával ragadja az olvasót.

Pedig nem is egy, hanem nyolc külön történetet mond el. Nyolc történelem-tépte, kelet-közép európai város históriáját meséli el, a maga-feltalálta, archaikus módszerrel. Odamegy, sétálgat a városban, közben (talán ott, a szállodaszobában) elvégzi a házi feladatot, megtanul mindent a város történetéről. A központok utcatábláiról szemezget, elmondja, ki (volt) kicsoda, és egy-egy igazán fontos író könyvét is magáévá teszi. Kihámozza mindegyik város történetének lényegét. Aztán általában valami általános, kozmikus következtetésre jut. A terjedelem olyan kicsi, hogy az ember azt gondolná, itt csak a felületesség és a nagyotmondás számára nyílik tér… Pedig dehogy.

Lukacs előszavában az eddig ismeretlen Muszatics Pétert Szerb Antalhoz és Máraihoz hasonlítja. Képzelheti a kedves olvasó, milyen irigyen és gúnyos gyanakvással vette a könyvecskét kezébe Hírlevélíró, aki maga is megpróbálkozott városról szóló könyvekkel, lényegesen nagyobb terjedelemben, mégis ehhez semmiképpen nem mérhető sikerrel…

A kötet a következő városportrékat tartalmazza: Tallin, Vilnius, Łodź (mint megtudjuk, kb. helyes kiejtése: „audzs”), Lemberg, Pozsony, Temesvár, Szarajevó, Thesszaloniki. Talán egy vagy kettő közülük divatos turista-célpont, nem több. Mindegyik történelme tragikus, mert valaha nagy, fejlődő, minden értelemben gazdagságot termő

korszakok után pusztulás, gyilkosság, stagnálás, hazugság, olcsó nacionalizmus, rablás és híg ideológia következett. Manapság meg a turisztikai célú „nagy idők feltámasztásának” kísérlete. A nyolc városportrét a látásmód, a közös referenciarendszer köti össze. Szinte mindegyik írásban szerepel a „zóna” szó, a Tarkovszkijtól kölcsönzött értelemben: egy ideiglenesen sajátos szabályok és törvények irányította földsáv, ahol a szabályokat eredetileg átmeneti időre alkották, aztán állandósultak, évekre, évtizedekre. Ám mint tudjuk, örök szabályok nem léteznek. Muszatics fő üzenete alighanem az, hogy mindnyájan az igazi nyugat és igazi kelet közötti átmeneti „zónában” élünk, ahol változó, de rendkívüli szabályok érvényesek. E „szabályok” változatosságát mutatja be a nyolc város történetén keresztül.

Bécs és Budapest feltűnő módon nem szerepel, csak sok utalás formájában.

Nagy szívességet tesz a szerző, aki helyettünk utazott el, és (vélhetően) heteket töltött el ezekben a városokban – és most nekünk már nem kell. Úgy érzem magamat, mint Indiával kapcsolatban, ahol sohasem jártam, de fél tucat nagyszerű regény elolvasása után már ismerem a lényegét.

Nehéz rövid, ütős idézetekkel alátámasztani a fentieket, mert az egészet kellene idézni. A legmeglepőbbeket Pozsonyról és Szalonikiről olvastam – a nyolc város közül csak ezekben jártam.

Mind a kettő rossz élmény volt, pedig az utóbbiba nagyon készültem – és az ottani nyelvet még értem is. A kötet nagy ívű látképe éppen ebben a görög (valaha szerb, bolgár, török, sőt, egy időben 60%-ban szefárd zsidó) városban fejeződik be, amikor a szerző egy kikötői toronyban berendezett, példaértékű várostörténeti kiállítás végignézése után kiér a tetőre, és egy csattogó görög zászló alatt felnéz Olümposz hegyére. Utolsó mondatával arra biztat minket, hogy

próbáljunk felülemelkedni a mindennapi emberi dolgokon, és akkor talán együtt nevethetünk az istenekkel. Egészen pontosan ezt mondja: „Olümposz hegye, az istenek ezercsúcsú lakhelye hol előbukkan, hol elveszni látszik a tenger és a felhők koszorújában – Zeusz trónja, a Mütikasz nem látható. Az istenek, ha vannak, talán valóban mindent látnak, és nevetnek az emberek harcain. Az emberi történelem és a politika öröknek tűnő, de valójában nagyon is időhöz kötött ördögi köreiből és kísérteties, ember alkotta zónáiból talán itt lehet és itt kell kilépni, ahol, ha figyelünk, láthatjuk az emberit, és – egyre ritkábban – azt is, ami több az emberinél. Ha látjuk, egy-egy felszabadult pillanatban együtt mosolyoghatunk az istenekkel.”

A szerző egyébként csak az irodalmi és történészkörökben ismeretlen.

1976-ban született Hévízen, jogot, majd filmfőiskolát végzett. Négy dokumentum- illetve portréfilm szerzője, ma már inkább fesztiválszervezőnek, filmtörténésznek tartja magát. Városportréiba saját bevallása szerint úgy keveredett, hogy némelyikben fesztiválzsűritag volt. Jelenleg egy orosz témájú portrésorozaton dolgozik.

(Osiris, 2016, felelős kiadó Gyurgyák János, 124 o., ára 2180 Ft., a kötet megjelenését támogatta a Nemzeti Kulturális Alap)