Milorad Krstić Ruben Brandt, a gyűjtő_682

Milorad Krstić: Ruben Brandt, a gyűjtő Az idei év számomra legfárasztóbb és váratlan meglepetésekkel teli napjának végén holtfáradtan estem be a premierre. Noha időnként a fáradtság majdnem legyűrt, elképedve és boldogan távoztam: egy semmihez sem hasonlítható, nagyon jelentős film készült, amely fényes jövő előtt áll. Nem kétséges, hogy sok millió embert fog még gyönyörködtetni a világ minden táján.

A filmet megelőzte legendája. Évek óta hallani, hogy Krstić nagy erőkkel készíti élete fő művét. A szlovén származású (1952-ben született, de 50 évesnek is alig kinéző, kamaszos külsejű), szerb művész 1989 óta él Magyarországon. Hazájában jogi egyetemet végzett, komolyan jogásznak készült, de aztán sikeres kiállításai pályamódosításra késztették.

Rajzolt, festett, díszletet tervezett (ő tervezte a például a 2002-es, Nemzeti Színházat nyitó Az ember tragédiája díszleteit), animációs rövidfilmeket készített, Budapestet sajátosan megörökítő fotóalbumot adott ki. Sikeres volt mindenben, amihez csak nyúlt. Mintha Bódy Gábor és El Kazovszkij eredetiségét, kettejük pozitívumait egyesítené magában, örök csodagyerekként.

A film részletes Wikipédia lapja egyszerre négy műfajt jelöl meg: akcióthriller, film noir, heistfilm (sajátos játékszabályok szerint bonyolódó rablásokról szóló film) és krimi. Ugyanitt a cselekményt így foglalják össze: „A film középpontjában egy különös rablássorozat áll. Egy rejtélyes bűnbanda egymás után szerzi meg a legértékesebb képeket a világ leghíresebb múzeumaiból. A „gyűjtő” és csapata ellen tehetetlen a rendőrség, csupán Kowalski, a washingtoni magánnyomozó veszi észre, hogy mi a közös az ellopott műtárgyakban. De beleszeret a rablóbanda femme fatale-jába, Mimibe és emiatt nagy veszélybe kerül. Eközben a pánikba esett biztosítótársaságok százmillió dollár

jutalmat ajánlanak a nyomravezetőnek, így az alvilág is bekapcsolódik az egész világot átszelő bűntény történéseibe, hogy elkapják a tolvajokat.

Ruben Brandt és csapata 13 festményt rabol el a világ legnagyobb múzeumaiból és magángyűjteményeiből. Minden nap újabb helyszíneken támadnak, sorra kerül a Louvre, az Uffizi, az Ermitázs és a Szépművészeti Múzeum is.”

A rendező még 2015-ben ezt nyilatkozta: „Ruben Brandt nem azért rabol festményeket, mert a feketepiacon akarja eladni, hanem azért, mert lidérces álmaiban a festmények alakjai üldözik. Ehhez kellett találnom olyan képeket, melyek veszélyessé válhatnak egy rémálomban. A válogatási elvem az volt, hogy egy jó horrorfilmben a játékbaba ijesztőbb tud lenni a zombi szörnyűséges arcánál. Éppen ezért direkt „szép” képeket válogattam (Botticelli, Hopper, Van Gogh stb.), és nem Edvard Munch, vagy Francisco Goya úgynevezett nyugtalanító képeit.”

Minden kritika és ismertetés megemlíti, hogy a címszereplő szándékosan a Rubens és a Rembrandt családnevekre utal. A filmet nézve a film- és művészettörténetben kicsit is járatos néző állandóan keresi a képi célzások forrását. Nem véletlenül. A Ruben Brandtban száznál is több „hommage” és „remake” szerepel, emléket állítva a rendezőt inspirálóknak. A stáb a művek és a hangulatok szerepeltetéséért nem kevesebb, mint 110 szerzői jogi kérelmet nyújtott be, és fizetett ki tekintélyes jogdíjakat.

A magyar kritika egyöntetű lelkesedéssel fogadta a filmet. Még a modern művészet iránti fogékonysággal aligha vádolható Magyar Idők is ezt írta „A Ruben Brandt tulajdonképpen egy másfél órába zsúfolt száguldás: szövevényes, sűrű anyagú film, amely nem hagy sok időt a pihenésre. Percenként küldi a vizuális ingereket, amelyekre akkor is figyelni kell, ha nem kötődnek szorosan a cselekményhez.

Intellektuális kihívás annak a nézőnek, akit szórakoztat a számos művészeti utalás kibogozása, ám a sztori eközben gőzerővel halad előre, így gondolkodni nem sok idő marad.

A Ruben Brandt éppen ezért többször nézős film, rá kell hangolódni a logikájára. (…)A Ruben Brandt, a gyűjtő hamarosan az Oscar-jelölésért fog harcolni, és ha nem ér is fel a legendás Macskafogóhoz, tény, hogy az elmúlt évek legeredetibb és legszórakoztatóbb magyar, felnőtteknek szóló rajzfilmje”. (Terján Nóra, 2018. november 6.)

Gyerekes dolog ezt a minden ízében újító filmet a Macskafogóhoz hasonlítani, amaz másképpen remekmű, mint ez. Ez talányossága, sokrétűsége miatt lesz nemzedékek fontos élménye, nem vicces dialógusai miatt.

Bravó, bravó, bravó.

Előzetes itt.

(94 perc; Írta, a látványt tervezte és rendezte: Milorad Krstić. Zene: Cári Tibor. A száznál is több alkotótárs neve végigolvasható itt.)