Michel Houellebecq Szerotonin_723

Michel Houellebecq: Szerotonin A Goncourt-díjas írónak már sokadik, magyarul megjelent könyvét ajánlgatjuk. Ahogy a többi, ez se szívderítő, ám vitán felül kiváló és emlékezetes olvasmány Florent-Claude, a negyvenhat éves, egyedül élő, végsőkig elmagányosodott agrármérnök elhatározza, hogy se szó se beszéd faképnél hagyja nála jóval fiatalabb japán feleségét, akit már nem szeret. A végső lökést talán az adta neki, hogy egy gyenge pillanatában belekukkantott a neje laptopjába, ahol mindenféle jelszóvédelem nélkül megtekinthette őt tömeges szex-jelenetek hőseként, sőt kutyákkal üzekedve.

Anyagi problémái nincsenek, mégis egy vacak szobát vesz ki egy elég rossz környéken lévő szállodában. Itt kezdi végiggondolni az életét, amelynek kisiklásáról senki más nem tehet. Volt állása, jobbnál jobb női, a szó minden lehetséges értelmében. De nem tartott ki egyik mellett sem, illetve élete legnagyobb szerelmét egy buta futó viszonnyal rontotta el. Voltak jó állásai, a legtöbbet akkor kereste, amikor vezető agrárbürokrata lett a francia EU-delegációnál. Voltak jó ötletei, de nem bírta elviselni a tanácsadó lét legfőbb velejáróját: hogy (enyhén szólva) nem mindig hallgatnak rá.

Jól emlékszünk még a gimnáziumból, ahol azt tanították, hogy a 19. század nagy orosz témája a „felesleges ember”. Florent-Claude éppen ilyen. A legmélyebb depressziótól egy modern gyógyszerrel tartja vissza magát.

Egyetlen barátja maradt az agráregyetemről, Aymeric, aki egy Hódító Vilmosnál is ősibb arisztokrata családból származik. A főhős időről időre felkeresi őt kastélyában, tanúja lesz annak, hogy teljesen rámegy az élete arra, hogy igazi, hagyományos, modern trükkök nélküli tejtermelő legyen. Florent-Claude a könyv második felében barátjához költözik – voltaképpen azért, hogy legnagyobb szerelme, az állatorvos Camille közelében lehessen. Aymeric megtanítja öreg barátját

távcsöves puskával vadászni, amit egyre jobban élvez. Ekkor egy borzalmas bűnügy gondolata fogalmazódik meg benne. A könyv komor hangulata ezeken a lapokon egyenesen dermesztővé válik.

Innét már illetlenség lenne tovább mesélni.

Ahogy Houellebecqnél lenni szokott, ebben a könyvben is van „szakmai mélyfúrás”, a tárgy a francia mezőgazdaság mikrovilága.

Aymeric, aki valahogy úgy bánik a teheneivel, mint jó földesúr ősei a jobbágyaival, sokat mesél üzleti gondjairól, halljuk a gazdákat egymás között keseregni, és egy alaposan elfajuló útelzárásnál is jelen vagyunk.

A mondatoknak szokás szerint van stílusa, a bekezdéseknek van huzata, a fejezeteknek jó az aránya. A cselekmény, mint mindig, tökéletesen megjósolhatatlan. E könyvre is jellemző a helyenként ordenáréságba hajló szabadszájúság, ezért a szerzőt prűd személyek nem képesek olvasni – másoknak ez a stílusvonulat határozottan felszabadító élmény.

Florent-Claude jól ismeri az igazi szerelmet, egész életében továbbra is Camille után sóvárog. Egy ponton szép és igaz különbséget tesz a hirtelen fellobbanó női szerelem és az erre csigalassúsággal kialakuló férfireakció között: nála a boldog szexuális kapcsolatból alakul ki a szerelem. A „love at first sight”, a szerelem első pillantásra nagy kivétel az író szemében. Ezek az oldalak a regény emlékezetes részei (69-72. o.).

Ebben a könyvben is nagy élvezet viszontlátni az írónak a márkák és általában a pontos megnevezések iránti vonzalmát. Nála a pontos fogalmazáshoz tartozik, hogy elmondja, milyen gyártmányú, milyen típusú vadászpuskáról, autóról, látcsőről ír, mely falvakon hajt át, amikor barátjához igyekszik, merre jár napi sétája alkalmából a főszereplő. Amikor hőse eloldozza magát a polgári élettől, ezek a

fogódzói. Houellebecq voltaképpen sült realista eszközökkel írja le a lelki folyamatokat – ezért hangzik olyan kíméletlennek.

Ez a könyve sem hasonlítható semelyik más író munkájához. És ha a kegyetlen végkifejlet után letettük, ránk tör az öröm, hogy a főhős „helyettünk szenved”. És hogy újabb tankönyvön robogtunk át, amely arra tanítja minden olvasóját, hogy miként legyen kevésbé boldogtalan.

A fordító, Tótfalusi Ágnes munkájáról csak felsőfokon lehet megemlékezni. Az általa megtalált nyelv hajlékony, természetes, a kegyetlen üzenet ellenére simogató és elringató. Szinte azt a tévképzetet kelti a figyelmes olvasóban, hogy ezt a szerzőt könnyű idegen nyelvre fordítani. Pedig nem, de még mennyire, hogy nem.

(Sérotonine, Flammarion, 2019, Magvető, 2019, 356 o. 4299 forint.)