Meghalt Székely András zenetörténész, zenei rendező
Június 26-án életének 95. évében elhunyt a Vademecum Hírlevél egyik leghűségesebb, leglelkesebb olvasója, Székely András zenetörténész, zenei rendező, a Nemzetközi Telemann Társaság hosszú időn át szolgáló elnöke. Ő volt az egyetlen olyan személy, akinek annyira hiányzott a hírlevél, hogy egy kedd este kétségbeesett e-mailben sürgette a saját példányát – pedig csak valami technikai malőr miatt a kiküldés mindenkinek másnapra csúszott...
Sajnos, személyesen nem találkoztam vele, csak tartalmas hozzászólásaiból tanultam meg becsülni.
Szerencsére tíz évvel ezelőtt Mikes Éva alapos születésnapi interjút készített vele a Muzsika folyóirat számára. Abból kiderült például, hogy enyhén szólva nem egyenes úton jutott be a zenetudományi képzésre a Zeneakadémiára.
„Azzal kezdődött, hogy a hetedik gimnáziumban meghúztak latinból és görögből. Ez az 1945-46-os tanévben volt. A latin és görög miatt nem akartam tovább ott senyvedni, így leszerződtem a Szikra Nyomdába, ahol betűszedést tanultam. Én voltam az öreginas, azaz a legidősebb tanonc. A hét gimnáziumi osztályt beszámították, így rövidebb képzést kellett csak kapnom. Ha valahová menni kellett, a cinkográfiába, öntödébe, gépterembe, én ugrottam. Mindent tudtam, mindenkit ismertem az egész hatalmas házban. Szerettem ezt a munkát. (...) Akkor már jártam a Bérkocsis utcába munkáskarnagy-képzőbe.
Kitekintésem már nem arról szólt, hogy a nyomdában kell megöregednem. (...) Zeneszerető polgári család voltunk. Vasárnapi ebédnél a kétórás művészlemezeket együtt hallgatta a család, és véleményezte is. Anyám, apám koncertre járt. Anyám lánykorában énekelni tanult. A könyvszekrényben, alul ott pihentek a Schubert-, Schumann-dalok kottái. Akkori mércével aránylag nagy, százon fölüli lemezgyűjteményünk volt. Elkezdtem harmonikázni tanulni, de nem tudtam hangszerhez jutni, így az elszáradt. ‘46-ban aztán egy Károlyi-
kerti koncert után eldöntöttem, karmester leszek. Mivel semmiféle előképzettségem nem volt, a munkáskarnagy-képzőbe tudtam csak beiratkozni.”
A teljes interjú elolvasható itt.
Közös barátunktól hallottam, hogy nagyon beteg, de haláláról Fáy Miklós blogjáról értesültem. Jól kihasználta, hogy szép, kerek miniatűrt írjon egy árnyékban lévő szakmáról.
„Azt szokták mondani, hogy a hegedűs hegedűn, a zongorista zongorán játszik, karmester meg az egész zenekaron. Hozzájuk képest a zenei rendező, ha jól gondolom, a karmesteren játszik, vagy a hegedűsön, zongoristán, még egy akarat, még egy elképzelés, hogy minek is kellene megszólalnia, még egy döntés, hogy a lehetségesek közül melyik lesz legjobb pillanat, a megőrzendő. Kivételes esetektől eltekintve senki nem beszél róluk, megállunk az előadónál, hogy az mekkora zseni, vagy hogy de rosszul választották ki az énekeseket.
Csendestárs. Tényleg csendes, egy hangot sem játszik, tényleg társ, nem engedi haza a művészt, amíg maradt benne valami kifacsarható.
Hogyan emlékezzen meg az ember valakiről, akiről nem tud semmit, de az a benyomása, hogy sokkal nagyobb hatással volt a kulturális életére, mint gondolta? Meghallgattam tegnap A türelmes Szókratészt (Székely András a Nemzetközi Telemann Társaság elnöke volt egy időben), azt hittem, ez egy vállalás, öt lemez, tíz lemezoldalnyi
Telemann, de csak öröm volt vele.”
Fáy Miklós nyomába eredtem, én is meghallgattam Telemanntól A türelmes Szókratészt. Mind a 4 óra 15 percet. Jó kis délelőtt volt.
Alább Szalay Zoltán fényképének részlete a Fortepanról, Székely András zenei rendező a pannonhalmi Boldogasszony-kápolnában, egy lemezfelvétel alkalmi stúdiójában.
