Martha Argerich és Daniel Barenboim fellépése a Buenos Aires-i Teatro Colón színpadán_715

Martha Argerich és Daniel Barenboim fellépése a Buenos Aires-i Teatro Colón színpadán Két éve megosztottam a Vademecum olvasóival, hogy elajándékoztam CD lemezeimet egy jelentkező zeneakadémistának, mert kedvenceimet már a Spotify-on hallgattam, lusta voltam a korongokat elővenni. Kiderült, hogy lemezek híján nem hallgatok kevesebb zenét, inkább többet. Néha szeretem nézni is a zenét, a YouTube nagy kincseket kínál fel éppen nekem – tudja régebben mit hallgattam.

Ahhoz a kisebbséghez tartozom, akit nem zavar, hogy a Google meg a Facebook annyi mindent tud rólam, tudomásul vettem, hogy ez a deal része.

Amikor I. M. Pei a nagy japán-amerikai építész – többek között a Louvre piramis megálmodója – a minap százhárom éves korában meghalt, másik nagy kedvencem, Philip Johnson, a New York-i AT&T Building tervezője jutott eszembe, aki kilencvenkilenc évet élt meg.

Lehet, hogy vannak olyan szakmák, amelyet az emberi kor végső határáig lehet teljes intenzitással művelni? Van az angol Wikipédián egy olyan, folyamatosan frissített lista, amely a száz évet megélt festőket és szobrászokat tartalmazza. Lossonczy Tamás festő, Eva Zeisel keramikus is rajta van és egy előttem ismeretlen hollandmagyar szobrász és kerámikus is, Révész Judit (1915-2018). A még élő öt művészt vastag betűvel szedték.

Az a két művész, akit mostanában gyakran hallgatok, nem illik e táblázatba, egyáltalán nem ilyen idősek. Daniel Barenboim „csak” hetvenhat éves, zenésztársa, Martha Argerich két évvel idősebb nála.

Mind a ketten Argentínában születtek, olyan csodagyerekek voltak, akik nem égtek ki, sőt. Hazájuktól messzire kerültek. Már fiatal korukban is becsülték, ismerték egymást. Most a nyolcvan felé közeledve néha ismét együtt lépnek fel. Ez a videó, ami annyira megragadott, egy Buenos Aires-i színházban készült. Mozart huszonöt

éves korában írt, két zongorás szonátája (K. 448) előadásukban mintegy 25 percig tart. A legelején Barenboim, ez jól látható a felvételen, gyengéden ráteszi a kezét Argerich ujjaira. Utána kezdetét veszi a játékos kergetőzés. Minden tempót tökéletesen uralnak, mintha egyetlen, négykezű ember játszana. De mit is beszélek: hallgassák/nézzék meg! Itt. Ugyanez a mű 1972-ből, a húszéves Kocsis és Ránki előadásában, itt.

Utóbbi alatt a kotta megy – a feltöltő vette a fáradságot, és a zenéhez igazította. A magyar páros három perccel rövidebb időt produkál. Árad belőlük az energia. Azt azonban nem mondanám, hogy „jobb” felvétel.

A nyolcvan felé járó, tökéletes kondícióban lévő muzsikusok mellett egy-egy lapozó ült. Le merem fogadni, hogy Kocsis és Ránki fejből játszottak a Hungaroton stúdióban.