Manifesto – julian rosefeldt installációja, cate blanchett közreműködésével 665

Manifesto – Julian Rosefeldt installációja, Cate Blanchett közreműködésével Nagyszabású, lelkesítő, igen jelentős kiállításnak ad otthont a Nemzeti Galéria „A” épülete. Egy „világsztár összművész” vándorkiállítása ez, amely messzire túlmutat önmagán. Azt is jelképezi, merre halad a világ kortárs művészete. Az Artmagazin főszerkesztő asszonyának kedvenc szavával élve, ez egy „spektákulum”. Teljes sötétben végig kell járni egy teremsorban 13 vetítővásznat, amelyhez a hang a fejünk fölé helyezett hangszóróból jön. De nem vagyunk hermetikusan elszigetelve a többi vetítéstől, figyelmünket némileg megosztva látjuk és halljuk a többi állomást is. Sőt, egy idő után megérezzük, hogy az egyes vetítések másodpercre össze vannak egymással hangolva, mert amikor énekelni kezd a főszereplő, akkor az mindig pontosan egyszerre kezdődik el.

Ahogy a cím is mutatja, a német alkotó a művészeti kiáltványokat veszi górcső alá – megdöbbentő, hogy mennyiszer akarták a művészetet sarkaiból kifordítani a huszadik században. Ehhez készítette Rosefeldt a 10 perc 30 másodperces, erős atmoszférájú filmecskéket. A főszereplő hol egy orosz akcentussal beszélő koreográfusnő, hol egy hajléktalan férfi, hol egy kapatos punk-díva, egy temetési beszédet mondó arisztokrata özvegy, egy kora reggeli műszakba tartó angol munkásnő, vagy egy űrlaboratóriumban dolgozó tudós, avagy egy vallásos családanya, illetve egy tanítónő. Őket mind Cate Blanchett, a zseniális ausztrál színésznő alakítja. Hol eltüntetik, hol felerősítik igéző szarkalábait, hol szakállat visel, hol turbánt. És egy idő után megszólal, részleteket mond el a témához illő kiáltványokból. Hol megerősíti a szavakat, hol gúnyt űz belőlük. És ahogy arról már esett szó, egy ponton, a vége felé, énekelve mondja tovább az idézeteket.

Minden angolul zajlik, de nagyon helyesen az elképesztően magas színvonalú képeket nem rontották el feliratozással. Minden néző kap viszont egy füzetkét a teljes fordítással. Meg vagyok győződve arról egyébként, hogy a filmeknek van egy másik (ugyancsak érvényes) olvasata: képek, érzések, értelem nélkül.

Mint mindig, ezúttal is érdemes felkeresni a honlapot háttérinformációkért. Számomra két videó volt tanulságos. Az elsőn Petrányi Zsolt, kurátor mesél arról, hogyan került ide ez a kiállítás – Kégli Balázs, szponzorációs igazgató (tehát nem szorosan vett szakember!) látta a kiállítást valahol Buenos Aires-ben, és olyan meggyőzően érvelt mellette, hogy hamar döntés született: megpróbálják megszerezni Budapestre. És sikerült, igen rövid idő alatt. A sok (és hallatlanul jól tálalt) ismeretterjesztő anyag egyébként az MNG hozzáadott értéke.

A másik videóban Ascher Tamás mesél Cate Blanchettről. A Katona József Színház 2009-ben, Sydney-ben vendégszerepelt az Ivanovval, és egy nap megcsörrent a rendező telefonja: maga Cate Blanchett volt a vonalban. Meg akart ismerkedni vele! Egy elárvult Ványa bácsi produkcióhoz keresett rendezőt. (Megtalálta.)

Kántor Viola remek (szintén lelkesedő), kritikai ismertetője a revizoronline-on itt.

Petrányi Zsolt kurátor beszél itt.

Ascher Tamás emlékei a Cate Blanchett-tel folytatott közös munkáról itt.

Felszabadító élmény, a művészet gyógyhatása gyakorlatban. Mintha egy másik országba tennénk egy néhány órás kirándulást.

(Apró bosszúság: sajnos az egyik vetítő, ahogy a végtelenül együttérző teremőr említette, „túlmelegedett”, ezért július 2-án az egyik videót nem láthattuk. Nem kellene technikai ügyeletről és/vagy

pótmasináról gondoskodni a helyszínen, egy videóra épülő kiállításon?)