Még egyszer a Nemzeti Színházról
Amint az sejthető volt, bőségesen kaptam visszajelzéseket a 950. hírlevélre. A leghosszabbat, egyben legnegatívabbat egy távoli barátomtól. Ellenvéleménye több rétegű. Egyrészt úgy érzi, hogy egy ilyen ügyben nem lehetek semleges és „középen álló”, mert valaha, jóval a NER előtti időkben kvázi kultúrpolitikusi funkcióban dolgoztam a művelődési minisztériumban. Szerintem ez nincs így, mert a tények tisztelete esetén a vélemény szabad, és ha nem is túl gyakran, a Hírlevél szokott kultúrpolitikai ügyekkel foglalkozni.
Középen állni csak politikai alapállásból lehet – mi sem áll távolabb e hírlevéltől.
Az 5. poszt utolsó mondatait (egy Huszár Tibortól kölcsönzött fordulattal) barátom „szerencsétlennek és ízléstelennek” találja, megjegyezve, hogy már sokan próbálták apát és fiát szembe állítani egymással, de ez elől a gyermek mindig sikeresen elhajolt.
Ebben van igazság, bár e javaslat realitását egy pillanatig se gondoltam komolyan – elismerem, hogy retorikai szempontból gondosabban kellett volna eljárnom.
A Vademecum egy másik rendszeres, lelkes olvasója (a magyar ipar egyik zászlóshajójának kormányosa) nyúlfarknyi reakciójában gratulált az utolsó poszthoz. Mikor informálisan megosztottam vele a hosszú, kritikus levelet, ezt válaszolta: „Nem értek egyet azzal, hogy te már nem lehetsz objektív. Ez disznóság.”
Egy igen közeli barátom, akivel napi kapcsolatban állok, más okokból, de szintén nem volt elragadtatva az írásomtól. Nem érezte ki a viccet az utolsó sorokból. Azt is hiányolta, hogy nem szögeztem le világosan: kifogásaim nem ízlésbéliek. Nem az egyes produkciókat bírálom (hiszen az előadásokat nem láttam), hanem az eredményeket és a mögötte álló munkamódszereket, amelyek elvileg is gátolják a magas színvonalú produkciók létrejöttét. Noha nem hangsúlyoztam
külön, de remélem átjött a rivaldán az, hogy felhördülésem az adófizető pozíciójából a legerősebb.
Utólag, a zuhany alatt az ember mindig okosabb. Nekem is támadt hiányérzetem.
Nem említettem például az évente megrendezett színházi fesztivált, melynek kicsúcsosodása az ún. Színházi Olimpia volt. A barátaim és a sajtóvisszhang szerint ezek hoztak Budapestre érdekes és fontos
előadásokat – ám én, ahogy ezt többször is megvallottam, nem bírok bemenni ebbe a borzalmas épületbe.
De, mint aki mániákusan törekszik az igazmondásra, akár a buborékom véleményével szemben is, én lettem volna az első, aki dicsértem volna az ottani előadásokat.
A sok fesztiválfellépés szétzilálta a színház működését – ám ez a működés máskor is „unortodox” volt, ahogyan az újonnan napvilágra került információkból kiderült.
Azt is írja a színházi szakember barátom, hogy a Nemzeti nem egyszerűen színház, korszakonként változóan, de nagyobb részt politika és a maradékot hagyják meg a színházcsinálásnak. Nem jó, hogy így van, de tény, hogy így van.
Szerintem ebben nincs igaza. A Sigmund Freudnak tulajdonított bonmot szerint: „Uraim, ne felejtsék el, hogy egy szivar elsősorban mégiscsak egy szivar!”
A Nemzeti Színháznak elsősorban színháznak kellene lennie, csak másodsorban lehetne a nemzeteszme népszerűsítője. Mellesleg, a hozzáértők szerint e funkciónak sem felel meg jól. De ennek bírálatát meghagyom másoknak.
Vademecum Newsletter 951/2024 by András Török Copyright @ Summa Artium Nonprofit Kft