Még egyszer kocsis haláláról 587

Még egyszer Kocsis haláláról A magyar sajtó legjobb formáját mutatta a nagy zenész elsiratása ürügyén. Sok jó írás született, a pálmát mégis Fáy Miklós vitte el, aki két lapba is írt teljesen más műfajú, de egyként kiemelkedő nekrológot. Az irodalmi lapba szánt hosszabb írás így kezdődik: „Mindenki nevében mondom: Kocsis Zoltánt saját halottamnak tekintem. Saját halottunknak tekintjük. Vannak ilyen emberek, akik az egész országé, minden lakosé, azoké is, akik nem is tudnak a létezéséről, mert ő olyan volt, mint a folyók vagy a hegyek, a levegő az ország fölött. Közkincs. Nem kötelező használni, nem kötelező örülni neki, de akkor is ott van, nem szabadulhat tőlünk. Nem szabadulhatunk tőle, nem is akarunk. Mondok is gyorsan valami illetlent a gyász óráiban: végtelenül szerencsések vagyunk, hogy ilyen embert gyászolhatunk. Végtelenül szerencsések vagyunk, hogy ilyen ember formálta a zenei ízlésünket, hogy ilyen ember mondta meg, játszotta el, hogy mi értékes és mi értéktelen, ki nagy komponista és ki nem az. Ha jobban belegondolok, soha nem mondta senkiről, hogy nem nagy zeneszerző, csak egy generációban tudatosította itthon, hogy Rahmanyinov igenis az. Egy másik generációnak mutatta meg, hogy Richard Strausst ismernünk kell, az első operájától az utolsó zenekari művéig. Egy világnak mutatta meg, hogy ki is Bartók Béla, és hogy az általa leírt minden hang a zseni lábnyoma, kéznyoma, gondolatnyoma.”

A Figyelőben arról mondott okos dolgokat, hogy Kocsis pályája tette többek között kevésbé borzalmassá a Kádár-korszakot. Én az elmúlt héten is folytattam a Kocsis-diétát (csak az ő játékát hallgattam). És a Fáy cikkek után letértem a Mozart ösvényről, hogy csak Rachmanyinovot hallgassak. Hamarosan beakadt a tű az egyik felvételénél. G-moll Prelűd Op. 23., No. 5.

Erő, báj, játékosság, nagy levegő, tágasság. A Spotify-on 190 (!) felvétele van fent. Sokba belehallgattam. Van Rachmanyinov maga,

Richter, Lang Lang. Csak azt mondhatom: egyik se jön a közelébe Kocsisnak. Önök szerint?