Llewyndaviesvilaga

Llewyn Davies világa (Joel és Ethan Coen amerikai filmje) Kezdjük először is a kiejtéssel: a filmben „luin”-nak ejtik a velszi keresztnevet. Ez olyan név, amit mindig visszakérdeznek – nem jó ómen az ilyesmi egy magát a hírnév kapujában állónak képzelő folkénekes számára. Sem 1961-ben, amikor a film játszódik, sem ma.

Mindaddig persze, amíg az illető be nem fut.

A film a küzdelmes életet élő zenész egyetlen téli hetét beszéli el.

Llewyn annyira lecsúszott, hogy nemcsak hogy nincs lakása (különféle barátainál húzza meg magát), de még télikabátja sincs.

A történet egy koncertfellépéssel kezdődik, méghozzá a Greenwich Village-ben található, legendás Gaslight Caféban (1958-1971). Itt egyből rabul ejt bennünket a városi fiúk által sikerre vitt, egy szál gitárral előadott amerikai folkzene, amely Magyarországot is annyira ámulatba ejtette, még a táncházi forradalom előtt.

Llewynnak sikere van a klubban, miután véget ér a fellépése, üzenetet kap, hogy egy barátja várja a hátsó bejáratnál. Ott azonban egy ismeretlent talál, aki félholtra veri. Ebből a néző egy kukkot sem ért.

Az egész film arról szól, hogy megértsük, hogyan jutott ide a főhős.

Az érdekes dramaturgia szerint az ezt követő jelenetekről azt gondoljuk, hogy a következő hét eseményeit mutatják – pedig dehogy, az előző hetieket. Ez csak a legutolsó jelenetben lesz világos.

Hogy mi lehet érdekes egy nyilvánvalóan tehetséges, de kudarcra ítélt fiatal zenész életében? Hát a neki-nekibuzdulások, a nézések, a jelenetek pontos felépítése, a kínkeserves munkával előállított, szuperhiteles New York, ötven-egynéhány évvel ezelőttről. Még ezek előtt a zene. Minden számot élőben vettek fel, és a zenész, a hangszere, a tekintetek, a közönség – a lelkünk mélyéig hatoló zenei élmény, olyasmi, amit régebben személyesen csak egyes barokk dalok és áriák ritka előadásain hallottam. Vagy amikor Sting Erzsébet-kori dalokat énekelt.

Jelentős epizódok értetik meg velünk Llewyn kudarcainak gyökereit: a munkásosztálybeli háttér, a szerelmes természet (két éven belül már a második olyan lányt ejtette teherbe, akit nem akart – ezúttal jó barátja feleségét), a béna, alkalmatlan menedzsere, és lassan rájövünk arra is, hogy csak botcsinálta szólista, sikeres duójukból a társa egyszer csak leugrott a Washington hídról. Egy másik epizód a Chicagóba stoppolás története, amelyet egy festett hajú, heroinista, végsőkig tönkrement, nagyon kövér zenésszel és fiatal, őrültnek ható társával tesz meg: ez a talányos jelenetsor alkalmasint azt mutatja meg, mire számíthat Llewyn, ha a végsőkig kitart karrierje mellett. Aztán megpróbál visszatérni a tengerészkedéshez, amiből a zenészpálya irányába egyszer már kitört. De az sem sikerül neki. Aztán kapja a nagy verést.

Van a cselekménynek egy mulatságos másodlagos motorja, egy jól táplált, vörös macska, akit a főhős egy ideig kénytelenségből magával hurcol (még ez is!), a nevét csak a film végén tudjuk meg: Ulysses.

Nem véletlen. Utoljára a 2000-ben bemutatott „Ó, testvér, merre visz az utad?”című Odüsszeia-parafrázisnak volt ennyire szerves része (és részben tárgya) a zene.

Egyszer régebben említettem, hogy a Coen testvérek dobogósak azon a listán, ahol azok a rendezők szerepelnek, akiknek új filmjeit gondolkodás nélkül megnézem. A Coen testvérek eddigi legnagyobb filmjei: Fargo, A nagy Lebowski, Egy komoly ember, A félszemű. (A rendezők a dobogón, rajtuk kívül: Wes Anderson, Susanne Bier.)

Feliratos előzetes itt: https://www.youtube.com/watch? v=eJcPrr0UVq0 (105 perc, a főbb szerepekben: Oscar Isaac, Carey Mulligan, Justin Timberlake, John Goodman, Garrett Hedlund, Adam Driver, F. Murray Abraham)