Levél egy olvasótól: 20 éve „halt meg” a telefonálás, mint olyan Idén 20 éves a Slate, a földkerekség első internetes magazinja. Cikkére a neves történész-tanár, régi barátom, a Vademecum lelkes olvasója rövid e-mailben hívta fel a figyelmemet: „ilyeneket te szoktál írni”. Hízelgő – általában csak szeretnék. A felületes megfigyelésből kiinduló mélyebbre ásás – hát ez valóban kedvenc sportágam. Szeretek ilyet olvasni is. A szerző az amerikai telefonálási szokások változásáról elmélkedik. Megtudta, hogy az USÁ-ban 2007-ben múlta felül először az esemesezés a telefonhívások számát. Ma ez kb. ötszörös szinten stabilizálódott. Elmondja, hogy ő a telefonhívást komoly dolognak tartja. Van egy külön bejáratú szabálya is erre: általában csak azokat meri különösebb habozás nélkül „tárcsázni”, akit – nem vicc! – „látott már meztelenül”, vagyis gyerek, szülő, feleség, régi barátnő, kollégiumi szobatárs stb. Ettől csak indokolt esetben tér el. Az üzleti életben ugyanezt az „ültem már vele egy vacsoraasztalnál” szabállyal helyettesíti. Felidézi, hogy kb. a nyolcvanas évek közepén ért véget az a korszak, amikor az ember gondolkodás nélkül rohant felvenni a telefont, mert ki tudja, esetleg az Elnök az, vagy egy értesítés, hogy nyertünk egy millió dollárt, vagy éppen a gyerek karambolozott… Aztán jöttek az üzenetrögzítők, nem sokkal később pedig a mobilok. Magyarországon még messze nem tartunk itt, de minden errefelé mutat. A magam részéről én is igyekszem esemesben intézni, amit lehet. A telefonálás túlnyomó részét rokonaimmal és közeli barátaimmal folytatom le. Ha üzleti ügyről van szó, csak a legvégső esetben telefonálok, akkor is megírom előtte esemesben, mit szeretnék, és kérek egy mobilszámot. Ha azt megkapom, akkor tényleg zöld a lámpa.