Lengyel Anna portréja a HVG utolsó oldalán_684

Lengyel Anna portréja a HVG utolsó oldalán A HVG 1979 óta jelenik meg. Emlékeim szerint, a Portré című rovat a legelső szám óta része a hetilapnak. Számomra kicsit olyan, mint a sportrovat volt valaha az ún. napilapokban.

A kezdetek óta csaknem 2000 portré jelent meg (még rólam is olvashattak 1994-ben), de nem emlékszem, hogy bármelyik ilyen őszinte és drámai hatású lett volna. Az alanyok mindig szépítgetik magukat egy kicsit, hímeznek-hámoznak, magasabb erkölcsi piedesztálra igyekeznek magukat feltolni. Hát itt nem ez történik.

Van szerencsém Lengyel Annát diákkora óta ismerni és tisztelni. Két A-kategóriás író szülője nem nyomta agyon, hanem saját utat választott. Dramaturg, színházcsináló, társadalmi bozótharcos lett.

Erről természetesen őszintén vall. Az a plusz, ami sajtótörténeti jelentőségűvé teszi a portrét az a betegségéről való kitárulkozás. Mint Facebook barátja, jó ideje kapom a híreket – itt azonban szintet lépett, és erőt adott minden beteg embernek, példát adott minden, nála kevésbé szabad lénynek.

Szokás szerint van egy egyes szám harmadik személyben írott bevezető rész, családjáról, tanulmányairól, csupa szikár tény. Ez a rész így végződik: „2017-ben lágyrészszarkómát diagnosztizáltak nála, folyamatosan beszámol az állapotáról a Facebookon. Nemrég Rákparák címmel beszélgetéssorozatot indított a Katona József Színházban. Egy budapesti belvárosi lakásban él.”

Az interjú nagy része szakmai pályafutásáról szól. Kiderül belőle, hogy az Operettszínházban ejtette rabul a színház, hogy sokat járt külföldön, de nem bírt máshol élni. Véleménye szerint, az alternatív színházakat kivéreztetik. Mesél arról, hogy mi fán terem saját színháza, a Panodráma, hogy mit mondott két, terhességük elején álló színésznőnek, amikor ő két héttel volt első, nagyon kockázatos

műtétje előtt. Hogy miben hasonlít egy tűzoltóparancsnokhoz, hogy miért megy fel minden egyes nap a Gellért-hegyre.

Az interjú rész ezekkel a soha nem felejthető szavakkal fejeződik be: „Kellenek a belátható célok, ahogy a távlatibb tervek is. Közben kiderült, hogy sajnos nem tűnt el a szervezetemből a dög, sőt ezúttal áttétet is adott a májra. Azóta sikeresen megműtöttek, a májamon is kiégették a látható pöttyök javát, de várhatóan újabb kemo elé nézek, ami sajnos a szarkómára nem biztos, hogy hat. Nagyon bízom abban, hogy meggyógyulok, és mindent meg is teszek érte. De ha végül bele kell halni ebbe a betegségbe, hát akkor ez van. Valamibe úgyis bele kell. Addig viszont minél teljesebb életet akarok élni. Majd hülye lennék önként lemondani évekről vagy akár évtizedekről, csak mert folyton a haláltól rettegek, vagy mert engedem, hogy a betegségről szóljon az életem. Bakancslistám egyébként nincs, nem hiányzik semmi. Boldog ember vagyok. Reméljük, hogy kilencvenévesen is az leszek.”

Bravó Hamvay Péternek, az interjú készítőjének.

A teljes portré itt.

Reviczky Zsolt, HVG.