Lechnerazalkotogeniuszkiallitas

Lechner, az alkotó géniusz – kiállítás az Iparművészeti Múzeumban, amelyet szintén ő tervezett 1914-ben halt meg Lechner Ödön, az egyik legeredetibb magyar építész. Éppen nem érte meg az első világháborút, halálának centenáriuma adta az apropót a kiállítás megszervezéséhez. Mint hallani lehetett, ehhez a kiállításhoz nem volt meg sem a kellő mennyiségű pénz, sem a mindig szükséges szervezeti nyugalom. A kívülállók számára érthetetlen módon eltávolították a kiváló szakember, de nem éppen könnyű ember hírében álló előző igazgatót (akit egyszer már egy más politikai színezetű miniszter is kirúgott, ám a bíróság visszahelyezte állásába!), az új, megbízott igazgató pedig még nem érkezett meg.

Mindez azonban egyáltalán nem látszik az alapos, szeretettel, szépen adjusztált életmű-kiállításon. Az élet elmesélése meg-megszakad az öt főmű ürügyén. A kurátorok jó arányban keverték az eredeti tervrajzokat, a modelleket és a nagyszámú mai fényképet (az utóbbiakat nagy képernyőkön lehet megcsodálni).

Azt hinné az ember, hogy Lechnerről már minden lényeges dolog közismert. Hát nem. Például hogy milyen remekül rajzolt (rácáfolva ezzel Steindl híres mondására, amelyet nemrég idéztünk a Vademecumban: „Nem jó, ha az építész nagyon jól rajzol…” Hogy gyakorlatilag egy téglagyárban nőtt fel… Hogy imádott, fiatal felesége halála után a két gyereket rokonokra bízva egészen Franciaországig futott, csak több év múlva jött haza… Hogy milyen bámulatosan hajlékony volt, ha kellett, hajlandó volt újító megoldásait sutba dobni, és új tervváltozatokat kidolgozni, amelyek már csak a díszítés szintjén voltak újszerűek (Ezt legjobban a kőbányai templom tervsorozatán lehet nyomon követni.)

A kiállítás érthetően bemutatja, hogy a Posta-takarékpénztár felépülése után miért szorult ki a nagy közmegbízások piacáról. A mértékadó építészek nem szerették újításait, a fiatalok meg már

messze előtte jártak… A kiállítás egy teremben megidézi a Japán kávéházbeli legendás asztaltársaságot, amelynek tagjai gyorsan átvették a gyerekei által használt becenevet, és mindenki Papszinak kezdte szólítani. Az 1903 körül tervezett Mesteriskola nem jött létre.

Pontosabban a kávéházban valósult meg, az építészeknél sokkal szélesebb körben kifejtve hatását.

Ennél a kedvcsináló ismertetésnél sokkal alaposabb és lényeglátóbb cikk Zöldi Anna tollából (írásait mindinkább érdemes figyelemmel kísérni a Magyar Narancsban és egyebütt): http://epiteszforum.hu/egy-szaz-eve-lezarult-palya-tanulsagai-lechnerkiallitas

(Projektvezető: Jékely Zsombor, tudományos főtanácsadója: Sisa József, tanácsadók: Csáki Tamás, Hadik András, Lichner Magdolna, Ritoók Pál, generál tervező: Demeter Nóra, grafikai tervezés: Sipos Levente, a mai fényképeket készítette Hámori Péter, adományszervezés: Schneider Erika. Megtekinthető május 31-ig, a teljes árú belépőjegy ára 2000 Ft.)