Látogatás a Miniverzumban Megint egyszer kellemesen csalódnom kellett az előítéleteimben. El sem tudtam képzelni, mi lehet az érdekes egy hatalmas vasúti terepasztalban, ahol össze vannak keverve magyarországi, németországi és képzeletbeli tájak. Tulajdonképpen nehéz megmondani, mi tartott ott minket majdnem három órán keresztül az Andrássy út divatos részén lévő palota félföldszintjén. (Belülről bizony isten sokkal nagyobbnak érzékelni a teret.) Először is minden szakasznál nyomógombok vannak, és rá kell jönni, hogy mit idézünk elő velük. Van, hogy hangot, van, hogy mozgást. Egy aprócska paraszt kaszál, egy mentős mellkast nyomogat, beindul egy kombájn, ilyesmi. Ehhez perceken keresztül, nagyon alaposan kell figyelni a terepet. Ez az a pont, ahol a felnőttek barátkozni kezdenek. Udvariasan megosztják velem a felfedezéseiket (hadd örüljenek az én unokáim is). Van foglalkoztató, bolt, az útvonal keresztülvezet az állomásfőnöki irodán is, ahol meg lehet nézni a monitorokat, ahol a modellvasutaknak éppen annyira gondjukat viselik a forgalmisták, mint a valódiaknak az igazi állomásokon. Aztán van javítóműhely is. Meg foglalkozások, büfé. És este 5-kor (vagy a sötétedéshez igazodva) egyszer csak, egy figyelmeztetés után, eloltják a villanyt, és akkor óhatatlanul újra végig kell menni a kiállításon, mert éjjel minden másképp fest. A viaduktok, az elsuhanó hálókocsik, a kihalt pályaudvarok, a falusi és városi házak ablakán kiszűrődő tévéfény. És a személyzet is elképesztő. Mint a boltban kapható képes öntörténetből kiderül, a legjobb vasútmodellezők közül toborozták őket, akik talán alig várták, hogy otthagyhassák unalmas gépésztechnikusi vagy recepciós munkájukat, és egész nap a hobbijukkal foglalkozhassanak. Az itteni recepciósok, ruhatárosok olyan szinten kedvesek minden egyes „felnőttel” és gyerekkel, mintha mindnyájan gyakorlaton lévő óvónőképzősök lennének, akik mellesleg eddig modellkedtek, de ezt mindennél jobban élvezik…