Kun árpád boldog észak

Kun Árpád: Boldog észak (Aimé Billion mesél) Az év, talán az évtized egyik legfontosabb és legnagyobb örömöt okozó könyve. Magyarul írta a kevéssé ismert szerző, a magyar irodalom része, de egyetlen sor sem játszódik Magyarországon, magyar szereplője csak az epilógusnak van. Mint két héttel ezelőtti ömlengésünkben már írtuk, a regény első száz-egynéhány oldala az afrikai Beninbe viszi az olvasót, a főszereplő Aimé Billion, egy negyedrészt vietnami, negyedrészt francia, félig afrikai, külsejét tekintve teljesen fekete segédápoló, aki 38 éves korában útra kel. Előbb rövid időre Bordeaux-ba megy, ahol elintézi nemrég elhunyt apja hagyatéki ügyeit, aztán Norvégiába utazik, ott telepszik le, egy isten háta mögötti fjord partján lévő, Kakashalom nevű falucskában. Előbb egy fontos műemlék templom kisegítő idegenvezetője, később szakmájában, idősápolóként helyezkedik el. Hogy mi lehet ebben az érdekes? Hát először is a csodálatos főszereplő, akinek a bőrébe bújunk. Ebből mit sem von le az a könyv legvégére tartogatott meglepetés, hogy a főszereplő valóságos ember, a szerző barátja, valóban ilyen származású, valóban nagy nyelvtehetség, kb. kilenc nyelven beszél tökéletesen, köztük négy afrikai nyelven, mára már norvégül is.

Hosszan lehet sorolni, mi minden érdekes ebben a könyvben. A lebilincselő mondatokon, fordulatos bekezdéseken, megejtő oldalakon át az alapvető üzenetekig, és azokon is túl. A regény elején bemutatott afrikai világban azt ábrázolja a szerző, hogy az ottani szegénység, zűrzavar, kegyetlenség és reménytelenség ellenére is meg lehet találni a harmóniát és a boldogságot. Egy Magyarországnál sokkal délebbi, sokkal szegényebb országban…

A könyv kétharmada egy Magyarországnál sokkal északabbra lévő, sokkal gazdagabb országban játszódik, nagyon öreg, gyakran 90 évesnél is idősebb és fogyatékos emberek között. És itt megint – szerencsére közvetve – arról van szó, hogy itt is lehet boldognak lenni.

Akárhogy csűrjük-csavarjuk: ennek a könyvnek a tárgya közvetlenül a boldogság.

Sok aprólékos munkafolyamatot látunk, hogy miként gondoznak egy-egy öregembert, némelyikük már enni sem tud egyedül, a pelenka cseréjében pedig már régen segítségre szorul. Vissza-visszatérünk valamelyikükhöz, figyeljük a játszmáikat, és egy pillanatra sem unjuk meg ezt a foglalkozást… Persze ebben az is segít, hogy egy idő után nekünk is az jár a fejünkben, mint a főhősnek – amit most nem árulok el, mert az lelőné a Boldog észak egyik poénját. És még nem is beszéltünk a természeti leírások okozta gyönyörűségekről, a norvég télről, egy befagyott vízesés körüli kalandokról. Csupa olyasmi, ami egy magyar olvasónak tökéletes újdonság. Igaz ez a vidéki Norvégia mindennapjairól szóló aprólékos híradásokra is.

Lehetne búslakodni, mondván, milyen kár, hogy Kun Árpádnak több ezer kilométerre kellett költöznie hazájától, hogy író lehessen, és felnevelhesse négy gyerekét. De ha nem ment volna oda, ezt a könyvet soha nem írta volna meg… Maradjunk abban, hogy az egyesült Európa egyik polgára átmenetileg egy másik országba költözött, ahol elvállalt egy olyan munkát, amit OTT rendesen meg tudnak fizetni, és a hajnalai megmaradtak az írásra…

Az epilógusban a szerző azon sajnálkozik, hogy nem tudta elolvastatni a kéziratot a főhőssel, mert magyarul (még) nem tud.

De szerintem nem kell sokáig várni. Ez a könyv világsikerre termett.

(Magvető, 2013, tervezte Pintér József, 434 o., ára 3490 Ft.)