Koszorús költő, tavasszal Simplicissimus hátulról látta meg az alacsony, kalapos költőt az aluljáró luxusújságosánál. Két napilapot vett: egy mérsékelten baloldalit és egy igen jobboldalit. Öt perc múlva már a metrókocsiban futottak össze, szemtől szembe. – Láttalak az újságosnál. Milyen lapokat vesz egy digitális halhatatlan? – Mindenfélét… – felelte kitérően. – Mindennap kiolvasom az összes fontos napilapot. Abban a pillanatban magától felpattant a rozzant diplomatatáska zárja, s minden kiborult a latyakos műanyag padlóra. Legfelül éppen a jobboldali újság. Ketten szedegették össze az újságokat, az összegyűrt reklámszatyrokat, a többi holmit, a metrókocsi utasainak diszkréten kárörvendő pillantásai közepette. – Ha ennyi újságot olvasol, biztos olvastad, hogy felemelik a minimálbért. Emiatt a „halhatatlanok” havi járandósága is emelkedik valamelyest. Olvasta, örül neki, bár sokan irigykednek rá. „Ahelyett, hogy jó műveket írnának…” – Errefelé laksz? – erőltette a beszélgetést Simplicissimus, bár rémlett neki, hogy a költő Budán lakik. – Nem. Fodrászhoz megyek. Ötven éve ugyanaz az ember nyír. Közepesen elegáns fodrászüzlet, puritán, kétszeresen Kossuth-díjas költőfejedelmek számára? – Hol szállsz le? Merre van az üzlet? – Rákospalotára megyek, havonta egyszer, a fodrászom lakására. Nagyon beteg. De én – most már – nem hagyom el. Nem én. És a 20. század egyik legnagyobb költője a Deák térnél valóban leszállt. (Budapest Könyv, avagy Simplicissimus szerint a világ, Park kiadó, 2015, 457. o.)