Kiszivárogtatás a Nemzeti Galéria egyik dolgozójának levele_703

Kiszivárogtatás: a Nemzeti Galéria egyik dolgozójának levele a Minden múlt a múltam című kiállítás kurátorához A sajtó szerencsére imádja a Fortepan kiállítást, elérte a negyvenet a híradások és komolyabb cikkek száma. A leglényegesebb kérdést az örökké kritikus és csipkelődő Urbanista blog cikke már a címben felteszi: „Miért érdemes elmenni a Fortepan kiállításra?” Az egész cikk elolvasható itt.

Sok privát üzenet is érkezik. Lehet, hogy máris megérkezett a leglelkesebb. A Nemzeti Galéria egyik dolgozója írta Virágvölgyi Istvánnak. A levelet a szerző és a címzett utólagos, szíves engedelmével közöljük. „Kedves István!

Ne haragudj, hogy szinte ismeretlenül írok Neked – bár a Nemzeti Galéria „összeköt minket” és ott voltam a Fortepan kiállítás sajtómegnyitóján a vezetéseden –, de bízom benne, hogy örömet szerezhetek Neked a soraimmal. Épp egy hete, csütörtök este, az OTP privát banki ügyfeleinek volt rendezvény a múzeumban, aminek alighanem a fénypontját jelentették az új kiállításban, 4 tárlatvezetővel tartott vezetések. Köztük engem is ért a megtiszteltetés, hogy az első muzeológusok között kalauzolhattam a Minden múlt a múltamban a vendégeket – akiktől, be kell, hogy valljam, először megrémültem.

Egyrészt az általam megszokotthoz képest rengetegen voltak, másrészt nagyon heterogén csapat gyűlt össze, így a fő problémát az jelentette számomra, hogy hogyan fogom tudni lekötni a 20 és 70 éves korcsoportot egyaránt.

Ezt végül Te, Ti, a Fortepan, és ez a fantasztikus kiállítás megtette helyettem. Én a Fiatalok szekcióban kezdtem a vezetést. Már az általános Fortepan-bevezető és a kiállítási koncepció felvázolása is annyira

felkeltette a hallgatóság figyelmét, hogy szó szerint nem lehetett őket kordában tartani és - bár alapvetően tiszteletben tartva engem és a vezetésem –, szét-szét széledtek, majd vissza-vissza csatlakoztak a mondókámhoz.

Az, hogy ilyen mértékben magával ragadja a nézőt egy kiállítás, mint ahogy ezen az estén történt, nagyon ritka. Bár a legjobb tudásom szerint készültem fel az anyagból, egy pont után, valahol a lelkemben, azt éreztem, hogy nem szabhatok gátat az érdeklődésüknek és többet ér, ha meghagyom annak a lehetőségét is, hogy maguk fedezzék fel a fényképeket, s azok által ráismerjenek magukra, a családjukra, a múlt(uk)ra; röviden mindarra, ami közös - mert szabad. Legyen az ember 20, 40, vagy 70 éves...

Az általatok felvázolt kulcsszavaknál találóbbat – gondolok itt a privátra és a fent említett közös és szabadra -, keresve sem lehetne jobbat találni, amik a kiállítás végére érve megrendíthetetlen alátámasztást nyertek: volt olyan látogató, aki a nagymamáját fedezte fel az egyik fotón és volt olyan idős úr, aki ott volt ’56-ban, szó szerint könny gyűlt a szemébe, és csak annyit mondott a vezetésem végén, hogy »kisasszony, ez a kiállítás csodálatos«.

Ez természetesen nem az én érdemem, de büszke vagyok rá, hogy ilyen formában hozzátehettem én is valamit a kiállításhoz, és nem utolsó sorban hálás azért a lelkesedésért, felfedezni vágyásért és szeretetért, amit a közönségtől kaptam és kaptok Ti is vissza. … És minden múlt a múltunk volt. � BB. ”