Kisstibornoe

Kiss Tibor Noé: Aludnod kellene A Pécsett élő, 1976-ban született prózaíróról – különös neve ellenére – eddig nem sokat lehetett hallani. Most viszont bekerült az Aegon Művészeti Díj döntősei közé, méghozzá egy igen erős évben.

Az Aludnod kellene egy újabb rendszerváltás-regény, méghozzá a hardcore típusból. Olyan, mint egy szobor: többfelől nézve más-más jelentést hordoz. Egyik oldalról szociográfia: egy volt állami gazdaság köré épült tanyaközpont egy tucat emberének sorsát követi. Másik oldalról mélyfúrásokat végez ugyanezen emberek életébe (eredeti leleménnyel, bekezdésről bekezdésre az időben ugrálva), vagyis vérbeli kortárs szépirodalmi alkotás, a sűrű és élvezetes fajtából.

Végezetül van egy eltéveszthetetlen filozófiai töltete az egész, igencsak szomorú történetnek. Mi végre az ember? Mennyire lehetünk képesek uralni a cselekedeteinket?

Vigyázat! Az, hogy ez a könyv élvezetes, csak áttételes módon igaz.

Az ábrázolt tárgyak ugyanis a nyomorúság, a szegénység, az unalom, a sivárság, a szexuálisan örömtelen élet. Mégis, ezek a kevéssé vonzó témák, minden véglényekhez tartozó életmorzsa képes mindvégig fenntartani érdeklődésünket. A szerkezet erős és sok terhet elbír.

Sokáig találgatjuk, van-e igazi főhőse a történetnek, vagy legalább egy olyan alak, akinek a nézőpontjával azonosulni tudunk. A hét fejezet egy-egy férfi életére közelít rá, de közben folyik az egyre szövevényesebbé váló cselekmény építgetése is.

Vajon a szótlan kapus, az új földesúr boltos, az üvegszemű iszákos, a fóliasátras árva, esetleg a volt kastélyban működő intézetben élő egyik szenvedélybeteg? Vagy a könnyűvérű, sokakat végigpróbáló lánygyerek? A szerző ezt az érdeklődést is jól kiaknázza: végül lesz főhős és lesz „mindentudó elbeszélő”, ha szemérmes fajta is. De csak a történet vége felé.

Minden szereplő elvágyódik. De vajon ki lehet-e szakadni a telepről, be lehet-e költözni legalább a közeli faluközpontba, ne adj’ isten a

városba? Mert itt, ahogy azt a sok évvel ezelőtti (talán egyetlen) sikeres menekülő feleség írta hátrahagyott levelében: „Se család, se munka, se pénz, csak ez a mucsa.”

Súlyos, éles kontúrral megrajzolt látlelet ez a regény a leszakadó vidéki Magyarországról. A polcon közvetlenül a Sátántangó mellé kívánkozik, csak annál tömörebb és trükkösebb. És annyival még szomorúbb (a világ egyik legnyomasztóbb könyvénél), hogy már nem az idegen csapatok által ránk kényszerített rendszerről szól, hanem arról, amit mi magunk ügyeskedtünk össze.

Igen, megvan. Az Aludnod kellene szomorú, mégsem nyomasztó.

Nem elvont figurák, hanem valódi emberek szaladgálnak benne.

Egyértelműen jó olvasmány.

Hibát követ el az az olvasó ember, aki az ilyen könyveket elkerüli.

(Amikor a szerző személyének utánaolvastam, kiderült, hogy első regénye a transzneműségről szólt. Az író nem titkolja, hogy kényszerűen férfitestben élő nőnek érzi magát. De ebben a könyvben ennek nincs semmi nyoma.)

Könyvelőzetes: https://www.youtube.com/watch?v=0L-grjK9N4&t=30 (Magvető, 2014, a borítót Szilágyi Lenke fotójának felhasználásával Pintér József tervezte, 144 o., 2690 Ft.) Az utolsó kép az Aegon-díj tízes esélyes listája.