Kieselbach: 1919
Az egyik legjelentősebb magyar műkereskedő, Kieselbach Tamás (1964) könyvkiadóként is ismert. Hatalmas, soha meg nem térülő összegeket fordít kiadványaira. Ezek alapvetően két vonulatra oszthatók. Az egyik szorosan összefügg szakmájával, de felelősségérzete messze túl nyúlik üzletemberi helyzetén. Az egyes kiállításaihoz kapcsolódó vastag katalógusokon túl összefoglaló kiadványokat is megjelentet. Mert ahogy mondja is, szeretné visszahelyezni a magyar képzőművészetet az európai fősodorba. Ez egyfajta történelmi igazságtétel lenne – és nem mondható, hogy közel járna a célhoz. De a kalaplengetés megilleti. A másik vonulat a történelmi forráskiadás. Kieselbach ugyanis szenvedélyesen vadászik olyan dokumentumokra, amelyek a magyar történelmi sorsfordulókat közel hozhatják az érdeklődő közvéleményhez. Ennek érdekében fáradhatatlanul keres, kutat, vásárol. Az ebben a posztban szemlézett könyv alapanyaga egy fotóalbum volt, amely a Központi Antikvárium 153. árverésén
bukkant fel, 2020. június 5-én, itt vette meg a galériás. Az album összesen 201 fényképet és 9 kis nyomtatványt tartalmaz. Történetét nem sikerült kikutatni. Valamikor a ’20-as évek elején állíthatták össze, valószínűleg pedagógiai céllal. Az árverésre bocsátó személytől annyit lehetett megtudni, hogy ők három évtizeddel ezelőtt, egy bárónő örökösétől vásárolták meg az albumot, akinek elmondása szerint a front elől menekülő ludovikás tisztek ajándékozták. Az 1919 című hatalmas, három kilónál is többet nyomó kötet e fotóalbum mintaszerű feldolgozása. Összesen tizenhat, dúsan illusztrált cikkben foglalják össze a Tanácsköztársaságról való tudnivalókat, hangsúlyozva a fotóalbum hozta újdonságokat. A szerzők olyan történészek, illetve szakírók, akik jól és olvashatóan írnak. Vannak általános témák, mint a riportfényképezés fejlődése a
korban, több hadtörténeti tanulmány, és még Fedák Sári színésznő viselt dolgai is szóba kerülnek. Nem kerülik a forró témákat se (Hatos
Pál: A Tanácsköztársaság „zsidóuralom” volt? – 1919 antiszemita legendája) és a szűkebben vett szaktudományos témákat sem
(Ungváry Krisztián: A Tanácsköztársaság és a Nemzeti Hadsereg egyenruhái). A könyv második felében a fotóanyagot nagy méretben láthatjuk, majd a végén az eredeti albumot oldalról-oldalra.
A Tanácsköztársaságról az iskolában tanítottak mérge még mindig ott dolgozik több millió, egyre idősebb magyar felnőttben – bennem is. A rendszerváltás idején sokat olvastam történelemről. Új tényeket, új megközelítéseket tettem magamévá. De 1919 valahogy nem tűnt fontosnak. A magyar történelem rövid epizódjának tűnt, amely szerencsére hamar véget ért.
Hát nem. Fontos, rettenetes epizód volt, gyilkosságokkal, államosításokkal. Szörnyű volt olvasni a legsikeresebb magyar nagyiparos öngyilkossági kísérletéről, amit gyárai államosítása után követett el, az Országház épületében a Lenin fiúk művelte gyalázatos dolgokról. És persze a komikus dolgokról. Az Országgyűlési
Könyvtár történetével ismerkedve bukkantam arra a végtelenül mókás, egyben ijesztő tényre, hogy 133 nap alatt négyszer változtatták meg, hogy a könyvtár melyik főhatósághoz tartozzon. Mert azt hitték, hogy az a rendszer örökké fog tartani. A kommunisták erős vonzalma a bürokrácia iránt ilyen rövid idő alatt is megmutatkozott.
De még fontosabb, hogy 1919 valahogy lelökte Magyarországot a szervesen fejlődő Európa térképéről, részben az utána következő elkerülhetetlen ellencsapás kiprovokálása révén. Ugyanakkor érdemes az 1919-es eseményeket szétszálazni akár e könyv segítségével. A rettenetes rendszer néhány mellékhatása vagy eseménye a maga helyén kezelendő. A sok száz művész lelkesedése,
akik átmenetileg a rendszer pártjára álltak, az északi honvédő hadjárat például ellenáll a koromfekete értelmezésnek.
Fontos, okos és szép könyv született, a forrásközlés és a tankönyv határmezsgyéjén.
Az olvasók közül kevesen fognak eljutni a 324. oldalig, ahol a kiadó kétoldalas utószava kezdődik:
„Mindig is ambivalens módon tekintettem a Tanácsköztársaságra.
Művészettörténészként és gyűjtőként rendkívül izgalmasnak tartottam az akkor született, általában a propagandaművészet műfajába sorolható alkotásokat, leginkább Berény Róbert, Uitz Béla vagy
Nemes Lampérth József robbanó erejű plakátjait. Örültem, amikor
Bíró Mihály kalapácsos embere és Pór Bertalan zászlóvivője bekerült a New York-i MoMA gyűjteményébe. Ám miközben láttam, hogy milyen kiváló művészek és tudósok álltak hosszabb-rövidebb időre a kommunista hatalom szolgálatába, minden ízében taszított az a politikai szisztéma, amely 133 napra maga alá gyűrte a vesztes háború kábulatából lassan magához térő magyarságot. A pontos
értékelés és interpretáció elsősorban a történészek dolga, de meggyőződésem, hogy a magyar festészet története és recepciója is alapjaiban más lenne, ha a Tanácsköztársaság traumája nem írja át Magyarország 20. századi történelmét. Elmaradt volna a legmodernebbeknek tartott művészek széles körű emigrációja, az önmegtagadás lélekőrlő kényszere, a közelmúlt drasztikus megbélyegzése – nem szakadnak meg azok az organikus folyamatok, amelyek festészetünk »fejlődéséhez« szükségesek.”
Aztán elmeséli, hogy kiadóként fontosnak érzi, hogy megjelentessen olyan műveket, amelyek közel visznek a 20. századi Magyarország négy traumájához, melyek őszerinte az első világháború + 1919 + Trianon, a második világháború + a Vészkorszak, 1956 és a
rendszerváltás. Ez az ötödik könyv a sorban. „Néhány fontos kötet még hiányzik a sorból, de kezd összeállni a kép.”
(Kieselbach, 2024. Szerkesztő: Molnos Péter. Könyvtervező: Fákó Árpád. Szerzők: Ablonczy Balázs, Barki Gergely, Bödők Gergely,
Csunderlik Péter, Gajdó Tamás, Gáspár Balázs, Hatos Pál, Markója Csilla, Stemlerné Balog Ilona, Szakály Sándor, Ungváry Krisztián. 328 o., ár nélkül.)
