Két történet Göncz Árpádról Az egyik történetet csak hallottam. A frissen kinevezett elnök az első nyáron lelátogatott a Szigligeti Alkotóházba. Tovább indulása előtt félrehívta a nagy tekintélyű kritikust, egyetemi embert, hogy kísérje el a kocsiig, mert mutatni akar valamit. Amikor odaértek a fekete Mercedeshez, az elnök felnyitotta a motorháztetőt, odabökött és azt mondta: — Hát nem szép?! „Ebből mindjárt láttam, hogy jó elnök lesz” – mondta néhány héttel később az irodalmár egy kisebb házibuli társaságnak. A másik történetet személyesen én éltem át. 1995-ben a Velencei Biennálé száz éves volt, Scalfaro olasz köztársasági elnök meghívta vendégségbe azokat a köztársasági elnököket, akik a legrégebbi nemzeti pavilonokkal rendelkeztek. (A magyar pavilon a harmadik legrégebbi, 1906-ban épült. Abban az évben Jovánovics György volt a kiállító művész, kurátora Kovalovszky Márta.) Mint a kulturális minisztérium magas rangú tisztviselője, akihez a Biennálé ügyek egyébként is tartoztak, mindenhová elkísértem a vendéget. Sok érdekeset tudnék mesélni, de a történet a visszaúthoz kapcsolódik. Egy három Mercedes-ből álló konvojjal robogtunk haza. Az elnök, a felesége, a három sofőr-testőr, egy tanácsadó meg én. Amikor a magyar határt átléptük, az elnök sejtelmesen közölte velünk, hogy megállunk majd valahol, mert „meg akar hívni mindenkit egy jó kávéra”. Aztán egyszer csak a 8-as útról lekanyarodtunk Balatonfűzfő felé. És megálltunk egy leírhatatlanul ócska fabodegánál. Egy családi kifőzde volt, amit az elnök szemlátomást jó régen ismert. A család, férj, feleség, nyolcéves forma cinege kislány persze ledöbbent, elkezdett sürögni-forogni. Megkaptuk a „jó kávét”, kicsit kipihentük magunkat, aztán az elnök kiguberálta a hat kávé árát, meg a borravalót.
Issuu converts static files into: digital portfolios, online yearbooks, online catalogs, digital photo albums and more. Sign up and create your flipbook.