Kepekespixeleknemzetiszalon2016

Képek és pixelek. Fotóművészet – és azon túl | Nemzeti Szalon 2016 A Műcsarnok, csaknem százötven éve, úgy jött létre, hogy egy művészegyesület keresett tagjainak kiállítási lehetőséget. A mai épület már a harmadik helyszín. A „műcsarnoki festészet” sok évtizeden át a progresszív kritika egyik legdurvább szitokszava volt. Mindez csak a Kádár-korszak vége felé változott meg, akkor éles váltással egy komoly, Európában is számon tartott intézmény jött létre. A rendszerváltás után egy évtizeddel volt egy erős akaratú és reformokat végbe vivő kultuszminiszter (a legmagyarabb nevet viselte), aki, sokak meglepetésére, utasította a Műcsarnok akkori igazgatóját, hogy rendezze meg azt a festészeti szalont, amelyet a konzervatív művészegyesületek követeltek. (Valószínűleg úgy számított, hogy egy kis gesztus belefér a „maradiak” felé – pedig magánemberként borsódzott a háta minden ilyesmitől.)

Azóta nagyon sok víz lefolyt a Dunán. Ha a folyásirány és a vízhozam nem is változott meg olyasmi történt, amit nehéz volt elképzelni: a Műcsarnok speciális státusba került. Mint ismeretes, néhány éve már a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) működteti. Az, hogy az intézmény nem jelentéktelenedett el, az MMA váratlan húzásának volt köszönhető. A díszlettervező, építészetkritikus és lapszerkesztő, óriási munkabírású Szegő Györgyöt nevezték ki igazgatónak, akit mindennek el lehet mondani, csak szűk látókörűnek nem.

Függetlenséget kért és kapott az MMA-tól, azzal, hogy évente meg kell rendeznie egy-egy szalont. A szalont nem úgy kell elképzelni, mint valaha, nem adhatott be bárki művet, és róluk nem elő- és főzsűrik döntöttek, hanem kurátorok hívtak meg művészeket, illetve konkrét munkákat, esetleg sorozatokat. 2013-ban az első ilyen volt az építészeti, tavaly a képzőművészeti, idén következett a fotó- és médiaművészeti szalon.

Az építészeti szalon igencsak megnyerte tetszésemet, a képzőművészeti szalont kihagytam, talán mert elvileg tartottam lehetetlennek egy ilyet jól megrendezni. Az idei mustrát azonban alig vártam. És nem kellett csalódnom. Egy értelmesen tagolt, sok meglepetéssel szolgáló, szellemileg alig átfoghatóan széles horizontot bemutató, egy virágzó fotókultúra képét mutató megakiállítás látható a Műcsarnokban, amelyet órákon át nézegettem. És tegyük hozzá: a médiaművészeti részt egy későbbi alkalomra kellett hagynom. Érdekes módon a fotós rész kurátori teendőit a Műcsarnok igazgatója nem a szakma két, egymással jó néhány éve civakodó erős emberére, Kincses Károlyra, illetve Baki Péterre bízta, hanem Szarka Klárára, a jelentős szakírói és újságírói múlttal rendelkező személyre, aki magát a szakma afféle „alázatos szolgájának”, inkább rajongójának, nem pedig élet-halál urának tartja.

Mindez jól látszik a honlapra írt tömör bevezetőjéből is: Csaknem másfélszáz fotóművész több száz – az elmúlt tíz, tizenöt évben született – képe a falakon. A fotografikus művek öt nagy témakörben – Hely, ahol; Szemben; Testkép; Nézőpont; Varázslat – találták meg a helyüket. Ám ezek korántsem szorosan zárt tematikus egységek. (…) Egy-egy művész neve több helyszínen, más-más tematikus egységben is feltűnhet. Jól mutatja ez, hogy a magyar fotóművészek egy részének érdeklődése és munkássága szerteágazó.

Annak ellenére így van ez, hogy a legfontosabbnak látszó általános törekvés az elmélyült tudatosság elérésének vágya. Úgy tetszik, a neten burjánzó „rivális” képtömegektől csakis koncentrált, letisztult, egységes és nagyon tudatos alkotói módszerekkel lehet távolodni.

Elemelkedni. Valamilyen pontosan körülírható és általában szó szerint is körülírt projektummal, tervvel. Gyakran képsorozattal. (…) A fotografikus kép, alaptermészete szerint, a folytonos változás és polarizálódás állapotában létezik, az első daguerrotípiáktól a

világhálón megosztott, kézzel meg sem fogható pixelhalmazokig, vagyis a mai fényképekig.

E kiállítás látogatójának legerősebb érzése alkalmasint az álmélkodás az anyag gazdagsága és a kiállító fotográfusok bámulatra méltó technikai tudása felett. De van két további értelme is a szemlátomást hatalmas költséggel megrendezett tárlatnak. Egyrészt a dokumentarista fotográfia olyan jelentős teret kap, hogy az ország (és a világ) sorsának elmélyült, érvényes látleletét találhatjuk a falakon.

Másrészt hatalmas inspiráció lehet ez a kiállítás egy fiatalnak, aki a fotós pályára készül. Van ilyen még egyáltalán? Nem tántorítja el őket a fotós-megélhetés ellehetetlenítése? Örömmel láttam régi kedvenceim nagy, ismert vagy új munkáit, (Korniss Péter, Haris László, Hajdu József), és jó szívvel ajánlok három komplex fotóprojektet: — Kiss Kuntler László budapesti sorozata, amelyet egy észak-déli tengelyen, ezer méterenként vett fel, és 11 évente megismételt, eddig három alkalommal; — Szoboszlai Ábel: Római napló; — Pályi Zsófia: „Balaton, a magyar tenger” című sorozatát.

(Műcsarnok, nyitva június 26-ig, 10.00 - 18.00h, hétfő kivételével. Az „És azont túl” rész kurátora Bán András, az „Idő/Utazók” rész kurátora Mayer Marianna.)