Kazuo Ishiguro: The Buried Giant Az író ötéves korában költözött el szüleivel Japánból Angliába, és bár otthon az anyanyelvén beszéltek, iskoláit angolul végezte, Japánt csak felnőtt korában látta viszont, és bevallottan alig ismeri. Ma az egyik legsikeresebb brit írónak számít, már négyszer került a Booker-díj döntősei közé, egyszer el is nyerte (A napok hordaléka, 1989). Ishiguro egyáltalán nem követi a legújabb regényírói trendeket, gyakran vállal művészi kockázatot múltban játszódó történeteivel. Ez a regény például egyetlen hatalmas allegória a feledésről, annak káros és jótékony következményeiről, a házasságról, a hősiességről. Nem sokkal Arthur király kora után, egy tipikus ezüstkorban játszódik, amikor britek és szászok békében élnek egymással. Egy idős falusi házaspár hosszú töprengés után felkerekedik, hogy megkeresse egyetlen fiát egy nem messzi faluban. Nemcsak arra nem emlékeznek, mivel foglalkoztak fiatal korukban, de arra sem, mikor ment el a fiuk. Nem hangzik el, de mintha a nevére sem emlékeznének. Axl és Beatrice pontosan tudják, mennyi mindenre nem emlékeznek, „párának” (mist) nevezik egymás közt ezt a jelenséget, amelyet mintha szándékosan eresztettek volna a falujukra vagy országukra. Ettől eltekintve a könyv eleje sült realista regiszterben szól: a narrátor az a fajta, amit megszoktunk a remek BBC dokumentumfilmekben. Aztán lassan, észrevétlenül bekúsznak a korban természetesnek ható hiedelemvilág alakjai: emberevő félóriások (ogre-k), koboldok (pixy-k) és egy Querig nevű nőstény sárkány (she-dragon). A házaspár mindenféle vészjósló kalandba keveredik az úton, ezek rendre eltérítik őket úti céljuktól. Lassanként kiderül, hogy a párát Querig bocsátotta rájuk. Egy közeli hegyi kolostorba vetődnek, ahol rájönnek, hogy újdonsült útitársuk, egy vitéz katona, azért jött el ilyen messzire, hogy végezzen a sárkánnyal (nem az emlékek miatt, hanem azért, nehogy bevessék a sárkányt csodafegyverként hazája ellen). Szerepel továbbá a már megöregedett