Két útikönyv újraírása

Két útikönyv újraírása Éppen harminc éve jelent meg, a rendszerváltás lázában, mégsem észrevétlenül a Budapest: A Critcal Guide című könyvem, amit azóta sokszor újraírtam, bár inkább csak toldozgattam. Azzal áltattam magamat, hogy „ez még mindig ugyanaz a város”. Most már nincs tovább. Gyökeresen át kell írni, akárcsak az 1998-ban debütált magyar változatát.

Erről kellett beszélnem a Budapest Kör illusztris közönsége előtt.

Urbanisták, építészek, szociológusok, mindenféle Budapestből élő, kérges szívű városbarátok előtt.

Elmondtam, hogy mi minden változott harminc év alatt az útikönyvpiacon, mennyire tarolnak a nagy sorozatok („hollywoodizálódásnak” nevezem ezt a folyamatot), az internet átmenetileg visszavetette a forgalmukat, de aztán újfajta, kisebb szegmensre optimalizált típusok jelentek meg (Monocle Guide, Wallpaper Guide, Lost in… stb.)

A közönségnek megemlítettem egy jó példát arra, hogy mennyire megváltozott Budapest: könyvem első kiadásában szerepelt az a vak lottóárus hölgy, aki egy kis sámlin üldögélt a Jégbüfé sarkánál, és üzeneteket, kis csomagokat lehetett nála hagyni…

Elmeséltem, hogy milyen irányokban tervezem a könyvet (és magyar változatát) fejleszteni: a lehető legkisebbre szeretném csökkenteni a külföldiek (a nyelvünk által súlyosbított) kirekesztettség érzését. QR kódokkal mindenféle blogokra terelem majd őket, ahol friss tartalmakat találnak. Ami nem fér a könyvbe, azt az issuu alkalmazás segítségével kihelyezem az internetre. És bizonyos városi dilemmákat is beleírok, ami nem igazán való egy útikönyvbe, de hát ez nem is „úgy” útikönyv. Vagy ezt szeretném hinni. És mindennél jobban szeretném – ha kell csalafinta eszközökkel – elérni, hogy a

budapestiek szeressék jobban a városukat. (A külföldiek már úgy is szeretik.)

Alább a Critical Guide legelső borítója, és az, amelyiket a legjobban szerettem.