Ínyencrapszódia

Muriel Barbery: Ínyencrapszódia Kis remekmű, a szó több értelmében, szűk másfélszáz oldal, olyan témáról, ami mindenkit megérint. Vérbeli regény, mégis bevezet egy külön világba, hiszen egy sikeres, gazdag étteremkritikus, gasztronómiai író utolsó napján történik minden. Egyszerű trükköt vet be az angol nevű, Marokkóban született, ma Kyotóban élő francia írónő. A halálos ágyán fekvő férfi valamit keres. Egy ízt, amelyet még az utolsó pillanatban újra meg kell kóstolnia. Ezért fejest ugrik a múltjába, és keres, egyre keres. Közben más nézőpontokból is látjuk őt: egy egy rövidke fejezetben megszólalnak a gyerekei, akiket elhanyagolt, a feleség, akit megcsalt, a macska, akit igazán szeretett, a házvezetőnő, akivel többet törődött, mint a feleségével, éles szemű unokája, akit észre se vesz, a séf, akivel kölcsönösen naggyá tették egymást, a magát megjátszó nyárspolgári unokaöcs, aki a vagyonára ácsingózik, de még az íróasztalán álló bronzszobrocska is.

Végtelenül intenzív, érzéki kirándulás az ízek és általában étkezési élmények világába. És nehogy azt tessenek hinni, hogy csak a luxusvendéglőkről van szó! Ellenkezőleg. A marokkói nagymama főztje, a normandiai család asztala, ahová véletlenül tévedt be, az írástudatlan nagynéni isten háta mögötti kertje, ahol az illatok élvezetét sajátította el, és sok más mindennapi helyszín.

Hogy ehhez milyen nyelv társul? Olvassunk el egyetlen bekezdést: „Ha azt állítjuk a hal húsáról, hogy finom, hogy az íze egyszerre kifinomult és túláradó, hogy az erő és a lágyság keverékével izgatja az ínyünket, ha azt állítjuk, hogy a sült bőr könnyű kesernyéssége, a szoros szövetek olajosságával szövetkezve a grillezett szardínia más világból való ízével töltik be a szánkat, és valóságos kulináris megdicsőülést jelentenek, tulajdonképpen úgy teszünk, mintha az ópium altató hatását dicsérnénk. Mert itt nem a kifinomultság, nem a lágyság és az olajosság van játékban, hanem a vadság.”

Pierre Athens, a főszereplő végül az utolsó pillanatban megleli azt az iskoláskori íz-emléket, amelyre vágyik. Boldog emberként hal meg.

Mi meg boldogok lehetünk, hogy egy ilyen stiláris mestermű magyarul is megszólalhat, méghozzá ilyen simán és selymesen, ilyen döccenés-mentesen – Tótfalusi Ágnes jóvoltából. Neki köszönhetjük nem csak ezt a könyvet, hanem a Vademecumban régebben dicsért francia regényeket, Barbery másik könyvét, A sündisznó eleganciáját, a komor, Tolsztoj-szerű Jóakaratúakat, és mind a négy Houellebecq regényt.

Egyedül a cím nem nő fel az erdetihez, mert az lehetetlenség. „Une gourmandise” franciául valami olyat tesz, mint egy csipetnyi ínyencség, ínyenc dolog, „ínyenciáda”. Talán pályázatot kellett volna hirdetni a műfordítók egyesületében? Mint a Cirko-Gejzír mozi gazdái. Ha ők megakadnak a címadásban, akkor levetítik a filmet premier előtt a törzsközönségüknek…

(Une gourmandise, Gallimard, 2000, magyarul Geopen, 2012, fordította Tótfalusi Ágnes, 156 oldal, ára 2490 Ft.)