Kőrizs imre a másik pikk bubi 587

Kőrizs Imre: A másik pikk bubi Az 1970-ben született Kőrizs Imre nem tartozik a középnemzedék legismertebb – vagy legtermékenyebb – költői közé. Ez még csak a második kötete. A Vademecumnak és Hírlevélírónak ellenben nagy kedvence. Furcsa szerzet: a klasszika filológus végzettségű költő és műfordító „tudós költő” létére szélsőségesen mindennapi és játékos verseket ír. Azt a fajtát, ami a Holdról nézve egy rovatba tartozik Orbán Ottó, Váradi Szabolcs, Nádasdy Ádám verseivel (ám Varró Dániel helyenkénti pszeudo-bugyuta csilingelésével már nem rokonítható).

Kőrizs versei mindig szórakoztatóak és csavarosak. A hosszabbak hatalmas területet járnak be a szimpla poézistól a mai filozófiáig.

Kedvenc témája a művészlét önirónikus taglalása, az „alkalmazott költőlesés”, a nevezetes Babits-i sor értelmében: „Csak én birok versemnek hőse lenni, / első s utolsó mindenik dalomban”. Íme egy példa a szeretetteli mindennapiságra, címe: „(idézet már az eredetiben)” Ha épp nem vonja el a figyelmét valami más, / mindenki a saját életének Tony Sopranója. / Kócosan, kövéren, alsógatyában / slattyog ki a kocsifelhajtóra, / kicsit másnapos gyanakvással nézve körül. / Régi barátja a halakkal alszik / (idézet már az eredetiben), / felesége most ébredezik odabenn fáradtan. / Talpa alatt párálló aszfalt, / feje fölött térfigyelő kamerák. / Hallgatja a madarakat, fürkészi a felhőket. / Aztán begyűjti a nyirkos újságot, / és örül, hogy ma sem olvashat benne magáról.

Vannak ebben a kötetben csupa poézisből font darabok is. Kiemelkedő darab a Weöres előtt tisztelgő Pizzicato című vers, amelynek alcíme is van: „Dekázgatás egy Weöres emlékmeccs előtt”.

„Nyikorog a fataliga kereke a tereken, az utakon, az alagutakon tova, mákonyos árnyakon átoson a venyige álma, a panyiga, a Sanyika, a bálna, a fataliga viszi le a távoli fekete vonatokat, a kefelevonatokat, a kottavonalakat, a lakatokat, a katonalovakat, a bábeli, Bab el Mandeb-i, mandulaszemű, eperillatu lányokat a keserü vizekig, a horgas, kormos körmű, feketeszin erezetü kezeivel evezőt ladikigazítón le-fel emelő, kuszaüstökü chároni kormányos tutajára.”

A kötetek címe általában a legfontosabbnak gondolt vers vagy ciklus címét adják. Ezúttal nem így történt. A pikk bubi nem címben szerepel, hanem az egyik legjobb versben. Megtalálják a Mellékletben.

Ha azonban addig követnek engem, hogy meg is veszik a kötetet, akkor a három legjobb vers – szerintem – a következő: – A lábnyom (14.)

– A szakállas Szfinx-festő (20.)

– Ubi leones (36.) És van egy külön kategória, ahol a költészetet és az értekező prózát megdöbbentően sikeresen keveri: „A költő Karinthy” (10. oldal). Arról beszél, hogy miért ő volt a Nyugat nemzedék egyetlen igazi (ki nem bontakozott) zsenije…

(Kalligram, 2016, 96 o., a címlap ötlete Kiss Árontól származik.)

Melléklet

Kőrizs Imre: Poste Restante „Az élet olyan, mint” sorozatból Öregszem, mint a másik pikk bubi, az árvák paklijából, akinek szakállat és koronát rajzoltak, hogy teljes legyen a jobbik csomag.

Jojózom, mint egy elhagyott és megint szerelembe esett feleség, vagy egy végigpecázott napon az árnyék, és mégis tudom, mit érez a szinte áttetsző vízben rabolva a torpedótestű balin.

Tudom a méhet is, az aranyeső sárga sasliknyársbozótjában vagy az orgona lila húsfürtjeiben, és a karosszériákat az autómosó

vízszintes vízesésnyalábjai között.

De ha kártyáztok, inkább álló kibic vagyok, akit a játékosok nem szeretnek, mert mindenki lapjába belelát.

A sakk pedig, amelyben a király semmi másra nem jó, csak hogy bemattolják, olyan (és ezzel be is fejezem ezt), mint az élet: nem lehet benne csalni.

(Az Élet és Irodalom közlése nyomán)

Kőrizs Imre: Memóriaszivacs Sose szoktam megvárni, amíg a régi, lassú mátrixnyomtató kiprinteli a fiam óvodai ebédbefizetését igazoló szelvényt, de ma elkértem.

Ez volt a legutolsó, gondoltam, elteszem emlékbe, a ruhazsákjával meg más apróságokkal együtt.

Először a lakásban lennének egy dobozban, de aztán nyilván alászállnának a pincébe limlomnak, és ha valami más keresése közben néha előkerülnének, egy kicsit mindig megállnánk a keresésben.

De aztán biztos úgyis elkallódnának.

Ezért azt gondoltam, beteszem őket inkább ebbe a versbe, a kézműves foglalkozáson csinált gyertyatartóval, a színes gyöngyökből fűzött karkötővel, a szétrúgott harminckettes cipővel, a tankrajzokkal, a memóriaszivacs matrac kartondobozából készült lovagi sisakkal és más hasonlókkal együtt.

Már régen elkezdett nagy darabokban távolodni tőle az óvoda: először az első óvónénijét hagyta el, aki korkedvezménnyel nyugdíjba ment, hogy a beteg édesanyját ápolhassa, aztán szereleme, aki Székesfehérvárra költözött, legutóbb az úszásoktatás múlt le róla, a jövő hónapban pedig maga az óvoda fog, sószobástul, teknőcöstül, rendőrök által biztosított bicikliversenyestül.

Ezek hamarosan olyan távol lesznek tőle, mint anyai őse, a vitéz Benedetto, Phocaea és Chios ura, Szép Fülöp admirálisa, a bizánci császár Aragóniai Péternél akkreditált követe, ez a genovai kalandor, és unokája, Martino lovag, Kis-Ázsia despotája, akit egy mise alatt fejeztek le a törökök Smyrnában, mert az élet nem fenékig tejfel.

De különben ők egész életében elkísérik majd, míg az óvoda kellékei és kulisszái a kisiskolás fejében hamar elenyésznek, és egyszer majd kevésbé fog rájuk emlékezni, mint egy régen olvasott könyvre.

(Mert hamarosan olvasni is megtanul.)

Bár az is lehet, hogy mindez tiszta és éles marad, mint egy borostyánban megőrzött bogártetem, vagy éppen ellenkezőleg, a homályban várja, hogy kifejthesse a [hatását, mint egy fáraósír mélyén lapuló ókori fertőzés, már ha tényleg van olyan.

(A Jelenkor folyóirat közlése nyomán)