Könyv the vegetarian 582

The Vegetarian – Han Kang regénye Az 1970-es születésű Han Kang Dél-Korea egyik legismertebb és legsokoldalúbb írója-művésze. Papája és fivére is író. Szenvedélyes érdeklődéssel fordul a képzőművészet felé, és kiadott egy cédét, amelynek ő írta a zenéjét és dalszövegeit is.

A múlt hét közepéig ismeretlen volt előttem Han Kang neve, ám akkor betértem a lipótvárosi Bestsellers boltba, hogy vásároljak egy útikönyvet arról a 24 millió lakosú ázsiai nagyvárosról, ahová rövidesen elrepülök. És akkor, ebben a védtelen állapotban pillantottam meg a könyvet, a jobb alsó sarokban egy csinos, kerek vignettával: „A Man Booker Nemzetközi Díj nyertese”.

A díjról már volt szó a Vademecumban: az évente kiosztott Bookerdíjjal szemben, amelyet csak angolul író szerző nyerhet el konkrét könyvért, a nemzetközi díjat kétévente osztják ki, és nem angol anyanyelvű szerző nyerheti el addigi életművéért.

Mintha ez az új díj vezeklés lenne a szinte mindig zseniálisan olvasmányos Booker-díjas regénysorozatért. Mintha a 2005 óta létező nemzetközi díjat – legalábbis az utóbbi három alkalommal – „irodalmi íróknak” adományozták volna: Lydia Davies, Krasznahorkai László és most Han Kang… (Jövőre megváltozik a rendszer: évente adják ki ezt a díjat is, mégpedig konkrét könyvért, és az 50 000 font díjat egyenlően osztják meg az író és a fordító között – ez igen szép gesztus.)

Ez a könyv valójában három kisregény. Ugyanannak a történetnek három szakaszát látjuk három különböző szemszögből. A lehető legmindennapibb, vállalati középvezető férj, a videoművész sógor és a négy évvel idősebb, illatszerboltos nővér elbeszélésében.

Biztosan tetszettek találkozni már olyan könyvvel, amelyről lerí az írásművészet, a kifinomult eszköztár, de mégse vonzó elolvasni, különösen azért, mert valami rejtélyes „láthatatlan kéz” megakadályozza, hogy a sarokba vágjuk.

Az első kisregény főhőse, egy öt éve házas, gyermektelen fiatalasszony egyszer csak – minden előzmény nélkül – álmodik valami borzalmasat (hogy mit, azt dőlt betűvel körülírja az író, de inkább utal rá, mintsem elmeséli, annyi bizonyos, hogy valami rettenetesen erőszakos jelenet ismétlődik benne.) Ettől kezdve nem eszik húst, ez aztán szétrombolja a házasságát és a szüleihez való viszonyát is.

A második kisregényben egy válságban lévő videoművész, a főhősnő sógora heves szerelemre gyullad a betegségéből lassan felépülő sógornője iránt, és megkéri, hadd fessen rá virágokat, és hadd filmezze le a kész művet. A harmadik már-már apokaliptikus látomás helyszíne egy elmegyógyintézet, itt látogatja meg nővére a vegetáriánusból lassan fényevővé váló, haldokló húgát. A sok utalásból azt lehet kihámozni, hogy növénnyé akarja változtatni magát, akinek elég a fény és a víz.

Egy percig sem volt kellemes olvasni, mégse tudtam abbahagyni – pedig ez a késztetés lépten-nyomon felmerült. Az írónő nagyon takarékosan bánik a szavakkal. Kevés szóval sokat mond, az elvont, metaforikus nyelvezet se nem művészkedő, se nem nagyképű.

Melléktémára is jut idő: az archaikus család és a hipermodern élet egymás mellett létezéséről, egymás közötti óhatatlan feszültségéről.

(Hogarth, London / New York, 2015, fordította Deborah Smith, 188 o. Ára a Bestsellers könyvesboltban 3840 Ft.)