Julianbarnesthenoiseoftime

Julian Barnes: The Noise of Time Az angol író legutóbbi könyve, a magyarul megjegyezhetetlen című The Sense of an Ending (ismertetésünket ld. itt) annyira tetszett, hogy besoroltam azok közé az írókedvenceim közé, akiknek (egy ideig) gondolkodás nélkül elolvasom új könyveit. A könyv hátoldalán ezt idézik egy újságból: „Irodalmi tízpróbázó”. Nagyon találó, szinte minden könyve más és más műfajú. Ez a könyv egy fiktív önéletrajz, pontosabban Dmitrij Sosztakovics (1906-1975), a nagy orosz (vagy inkább szovjet) zeneszerző egyes szám első személyű belső monológja.

1937-ben kezdődik a könyv, amikor Sosztakovics annyira meg van győződve arról, hogy őt is elviszi egy fekete autó, hogy heteken át a lift mellett, az előszobában tölti az éjszakát, nappali ruhában, becsomagolt bőrönddel. Az éjszakai tépelődés során megtudjuk, hogy közeli barátságban van Tuhacsevszkij marsallal, a zene- és nőbolond „vörös Napóleonnal”, ez nem sok jót sejtet.

Aztán behívják egy pénteken „elbeszélgetésre”, ekkor már a Tuhacsevszkij szervezte puccsról faggatják, hiszen sokszor volt a marsall otthonában vendég… Hétfőn kell újra mennie. De akkorra a kérdezője eltűnik. És soha többé nem hívják beszélgetni.

Ezzel az epizóddal kezdődik a viszonylag vékony, de apró mozaikokból összerakott könyv, amely irodalmi eszközökkel tesz kísérletet az ún. „Sosztakovics kérdés” megoldására. Magyarul is eléggé bőséges irodalma van a kérdésnek. A zeneszerző egy nyugaton élő volt barátja a hetvenes években egy ügyes önéletrajzhamisítvánnyal állt elő, amely azt sejtette, hogy Sosztakovics voltaképpen rejtett ellenálló, konzekvens antikommunista lett volna.

(Magyarul is megjelent, 1997-ben.)

A regény kifinomult, érdekes narrációs technikákkal enged egyre mélyebb és mélyebb betekintést a zeneszerző lelki boszorkánykonyhájába. Kiemelkedően izgalmas az a lelki tusa és

szégyenzuhatag, amit a Sztálin által kikényszerített amerikai utazás okoz neki. Megtehette volna, hogy kint marad (a regényben az olvasható, hogy a szállodájánál tüntetők bíztatták a szökésre, hálót is kifeszítettek, hogy kiugorhasson az ablakon…). Ő azonban nem menekül, a „békekonferencián” monoton hangon felolvassa, amit a kezébe nyomtak, sőt egy újságírói kérdésre kinyögi, hogy igen, egyetért azzal, amit Zsdanov csinál… És reménykedik abban, hogy a monoton hang elég jelzés a külvilágnak arról, hogy dehogyis, éppen ellenkezőleg…

Témája kizárólag a hatalom, az elnyomás és a művészet. Egészen különös, ami Sosztakoviccsal történt: amíg a legkeményebb sztálini terror idején ügyesen lavírozott mint párton kívüli szövetséges, 1960ban végül belépett a pártba, sőt a Zeneszerzők Szövetségének elnöki tisztét is elvállalta. A könyvből megérthető miért: felőrölte őt a hatalom, noha élete már rég nem volt veszélyben.

Szépen megírt, érdekes könyv – a tőlünk nyugatra lévő világ számára.

Nekünk a zsigereinkben van ez a világ, még akkor is, ha a szovjet keménységű (kultúr)politika nekünk csak néhány évig jutott ki. Ezért magyarra lefordítani nem nagyon érdemes.

(Jonathan Cape, 2016, 183 o., Ł9.99, kemény kötés)