Juan Rulfo: Pedro Páramo – mexikói regény Nehéz egy könyvet úgy olvasni, hogy mindenki remekműnek tekinti. A múlt nyáron egy három házaspárból álló mexikói baráti társasággal vacsoráztam. Egymás szavába vágva dicsérgették ezt a könyvet, hozzátéve, hogy Márquez mindent neki köszönhet – először csak részeket tanult meg belőle kívülről, majd az egész könyvet. Már akkor megvettem (a tavalyi könyvfesztiválra jelent meg ismét, vadonatúj fordításban). Aztán a múlt héten azt olvastam, hogy nagyon öreg korában Borges elkezdte újraolvasni a világirodalmat, hogy elkészítse a 100 legjobb könyv listáját. Ebben is szerepelt a Pedro Páramo, most aztán muszáj volt kézbe venni. Így kezdődik: „Azért jöttem Comalába, mert azt mondták, itt él az apám, bizonyos Pedro Páramo. Az anyám mondta. Én pedig megígértem neki, hogy eljövök ide, ha ő már nem él, és meglátogatom az apámat. Megszorítottam a kezét, hogy érezze, valóban megteszem, mert akkor már valóban haldokolt, és én bármit megígértem volna neki.” Az első néhány oldal egyenes realizmusa alaposan becsapja az olvasókat. Mert a könyv elég megátalkodottan poétikus. A valaha népes, eleven, Comala nevű település az elbeszélés idejére teljesen kihalt. A Juan Preciado nevű, meghatározhatatlan korú főszereplő, aki már megérkezése előtt megtudja, hogy apja rég meghalt, rögtön érkezése napján belegabalyodik a holt lelkek monológjaiba. Ezekből a monológmorzsákból próbáljuk kikövetkeztetni Pedro Páramo, egy csavaros eszű self-made-boy felemelkedését és bukását, szexügyeit, reménytelen nagy szerelméhez fűződő, pusztító szenvedélyét, jószágkormányzási gyakorlatát, a forradalmárok kezelési technikáit, saját fiának félrenevelését, az iránta érzett majomszeretetet, ahogy lassanként elveszti érzékét a világ iránt, és abbahagyja a gazdálkodást. Minderről a sok élettényről kivétel nélkül a halottak párbeszédeiből értesülünk. Olyan a szöveg, mint egy sötét színű fonalakból szőtt,